Csodaszép őszi reggel. Körülöttem mindenki célja felé igyekszik. Többféleképpen járhatunk utunkon. Van, hogy észre sem vesszük a bennünket körül ölelő tájat. Én most tudatosan figyelek...Magamba szívom az őszi nap sugarát… élvezem az út menti táj látványát. 

És ott, akkor megpillantok egy lágyan aláhulló falevelet. Nem tudom, nem is szeretném megérteni, miért éppen ezt a levelet figyelem, pedig többen vannak, lágyan aláhullva követik egymást. Ő valahogy mégis más, számomra ő a falevél.

Megbabonáz, figyelem lágyságát, könnyedségét, a Mindenségbe vetett bizalmát. És miközben körül vesz a reggeli rohanás, elhalkul zaja. Már csak mi vagyunk jelen… Én és a falevél. Már csak ketten vagyunk.

A pillanat töredéke alatt könnyedségre tanít. Megmutatja, milyen is a valódi, lágy ringatódzás. Nem kérdezi, nem kutatja, hová vezet ez az utazás, Ő csak átengedi magát, a pillanatnak adva át az irányítást. Átengedi magát és lágyan száll alá, nem zuhan, még csak nem is repül… csak hull, könnyedén. Bízva a Mindenségben, az áramlásban, könnyed és lágysággal teli…

Nem érdekli, hogy egykoron zöld színe mára már sárgára váltott. Nem foglalkozik vele, éppen hol ér majd földet. Ő ma egy sárga falevél, aki elhagyta a fát, ami eddig táplálta, könnyedén elindult, mert itt volt az ideje…Ringatózva a lágy őszi szellő lebbenti tova. Könnyed, csodálatos, utazik az szellő áramlatában, mert Ő "csak" egy falevél és mert Ő a falevél.