Nem szeretnénk bántani mást. Bántjuk inkább saját magunkat... Túlságosan meg szeretnénk kímélni másokat, eközben megfeledkezünk saját érzéseinkről. Elfojtjuk őket, megpróbálva fenntartani egy olyan békességnek vélt helyzetet, mely mélyen támadja lelkünket.

Mivel bántjuk önmagunkat? Olyan érzések terhét vesszük magunkra, melyeket nem vállalunk fel, nem mondunk ki. Valamiféle félre értelmezett tolerancia, tanult, hibásan helyesnek vélt viselkedés minta hatására felvesszük az éppen aktuális álarcot.

Mindezt miért? Csak, mert nem szeretnénk, ha egy-egy megnyilvánulásunkat harag övezné. Pedig az őszinteség nem bántó. Nem bántó, ha elmondjuk, mi hogyan látjuk, éljük meg a kérdést. Természetesen nem vagyunk egyformák, így előfordul, hogy szavaink is mást jelenthet a másik félnek. Elképzelhető, hogy megbántódik, mivel ő nem ehhez szokott, de talán idővel ő is megérti, hogy nem ellene szól, csak felvállaltuk, amit érzünk.  

Mégis inkább falakat építünk saját magunk köré. Álarcokat aggatunk önmagunkra. Nem merjük elmondani érzéseinket, úgy ahogyan vannak. Éppen ezért csak gyűlik bennünk a negatív energia és egyszer úgyis robbanni fog. És akkor már valószínűleg visszafordíthatatlan károkat hagy maga után.

Önmagunkat választva, érzéseinket felvállalva, megosztva hitelessé és példamutatóvá válhatunk környezetünk számára. Ez véletlenül sem önzés, bár tévesen sokszor annak gondoljuk.Ez nem más, mint önmagunk választása...

Nem lenne eredményesebb? Nem volna érdemesebb és szabadabb így élni?

Hozzád készülök és azon gondolkozom, mit vihetnék magammal, aminek örülnél? Bepakolok ezt-azt, útra kelek, megérkezem. Benyitok szobád ajtaján, meglátsz és mosoly árad szét idő barázdálta arcodon. Őszinte mosoly, mit nem igen láttam Tőled korábban, de ma már azt látom, ami van.

És most ez van, ágyban fekszel, egyedül vagy életed alkonyán. Látom Benned a rég volt gyermeket, a nőt, az anyát, a nagymamát, látom életed küzdelmeit, lelked fájdalmát.

Melléd telepszem, „beszélgetünk”, vagyis inkább Te beszélsz… Néha átcsúszva egy fantázia világba mesélsz, aztán újra felbukkansz az „itt és most"-ban és kérdezel. Válaszolok, mosolyogsz és boldognak látlak. Én is boldog vagyok, ugyanakkor elfog valami mély szomorúság.

Nézel, majd csak annyit mondasz: „Örülök Neked, olyan üde vagy!” És akkor ott megértem, nem is vihettem volna mást Neked, mint ezt az üdeséget. A külvilágból, amit már nem igen láthatsz nincs is másra szükséged. A lelkednek vihetek valamit, mesélhetek, Veled lehetek. Nem baj, ha már nem hallod. Nem számít, ha néha édesanyámnak vélsz látni...Elég, ha érzed, hogy Veled vagyok!

- Itt vagyok. Gyere, várok Rád. Most végre készen állok, várlak, hogy szembe nézhessek Veled. Hívlak, hogy megláthassam igaz valódat. Mutasd meg hát magad! Pőrén, ahogyan vagy!

- Igen, emlékszem jól… Te voltál ott, amikor kicsiként néha elveszettnek éreztem magam a felnőttek rendezte álarcosbálban. Amikor kimondtam dolgokat, mások pedig megbélyegeztek miatta, mert mondták ők: "ezt nem lett volna szabad". Volt, hogy világgá mentem. Akkor is Te voltál kísérőm. Mint, ahogy számos élethelyzetben életem során igyekeztél sarokba szorítani. Volt idő, igen, volt, így múlt időben, amikor sakkban tartottadként inkább visszaléptem és nem haladtam utamon. Te voltál, mindig csak Te, az óriás, amikor túl kicsinynek éreztem magam. Hatalmad volt életem felett.

És most készen állok, hívlak: - Gyere, végre hadd lássalak meg! Készen állok találkozni veled, mert már vágyom rá, hogy megismerjelek. Ma már tudom, ahol sötétség van, fény is van. Tudom, az ismeretlentől való félelem nem megvéd, hanem elzár a világtól. Tudom, hogy a Te uralmad alatt nem élhetem teljességben életem. Tudom, hogy elengedhesselek, képessé kellett válnom rá,  hogy elfogadjalak. Tiszteletben tartom, hogy valaha életembe beengedtelek. Megtapasztaltam, hogy, ha Te vagy az úr ott teljesség, kibontakozás nem lehet. Nem fértek meg egymás mellett, nem adsz nekik teret.

Így most itt az idő, megteszem, szembe nézek veled…

- Már látlak is. Nahát, mindig ennyire pici voltál? Tényleg? Én óriásnak láttalak. Felnagyítottalak, bezárni hagytam magam általad.

- Most hogy látlak, igazán látlak végre látom, hogy félelmeim óriása törpe csupán. Elmém bújtatott több számmal nagyobb ruhába. Túl nagy jelentőséggel ruháztalak fel, mert azt hittem ezt így kell. Azt hittem félni illik, félni muszáj. De ma már látom, mégsem igaz ez a teória, félni nem kell, nem is szabad. Tudatosan szemlélni, megtapasztalni és megélni napjaink. Így lehet, így érdemes.

Jobb egy-egy botlást és fájdalmat elviselni, ami megerősít, tapasztalattal ruház fel, mit félelmeink szőtte pókhálóban vergődni végig egy életet.

Mitől válik valaki számunkra kedvessé? Mitől érezzük, vagy éppen nem érezzük annak?

Ítélkezni szeretünk. Ezt nagyon jól elsajátítottuk. Egy-egy megnyilvánulás alapján simán beskatulyázunk valakit. Elkönyveljük ilyennek vagy éppen olyannak. Mégis vannak számunkra kedves emberek, értékes, szeretetre méltó tulajdonságokkal.Mit is takar a kedvesség? Természetesen mindenkinek mást és mást.

Számomra a kedvesség nem az ömlengésből fakad. És nem is külső megnyilvánulásokból első sorban. Bár ezekből nagyon jól leszűrhető, mennyire valós az érzelem, amit gesztusokkal ki akarnak fejezni. Nem a mindig, minden áron való „jól viselkedés” jelenti azt, hogy valakit milyennek minősítek. És miért és mi jogon minősítenék bárkit?

Az én kedveseim számomra akkor kedvesek, amikor önmaguk mernek lenni. Attól, hogy érzem a lényükből áradó szeretetet, kedvességet. Amikor éppen rossz hangulatba kerülnek, ellenségesen reagálnak, megnézem, miért van ez.

Persze, előfordul, hogy én is értetlenül, sőt akár dühösen állok egy-egy megnyilvánulás előtt. Ennek is helye van, helye kell, hogy legyen ahhoz, hogy elfogadjuk a másikat, megismerjük önmagunkat. Amikor harmónia van bennünk egyre kevésbé fordul elő, hogy dühöt vált ki a másik reakciója.

Anyaként, két egymástól teljesen különböző habitusú gyermeket nevelve nap, mint nap tanulom, mit is jelent a kedvesség a maga valójában. Megtehetném, hogy az egyik kedves, a másik pedig nem? Nem, ez nem így működik. Egyéniségek vagyunk, gyermekeink is azok és ki-ki habitusának, lelki érettségének megfelelően éli mindennapjait. Szülőként pedig az a feladatunk, hogy az alap habitust elfogadva, biztos hátteret biztosítsunk gyermekeink számára a felnőtté válás útján. Ne megváltoztatni akarjunk, hanem ösztönözni. Kibontakoztatni a lényüket, nem pedig  befagyasztani. Arra törekedni, hogy adottságaikhoz mérten minél inkább szárnyalhassanak.

Valahogy így látom én. Valahogy így élem meg. Valahogy ezt érzem az igaz útnak. Minden nap igyekszem hozzá tenni valamit ehhez a szemlélethez. Ez nem jön egyből, bár biztosan van, akinek ez az adottság alapból megadatott. Sokunknak tanulni kell, hiszen sokfélék vagyunk.

Szerintem így érdemes. Elfogadni, nem arra törekedni, hogy megváltoztassuk egymást. Így érdemes élni mindennapjainkat.