Hozzád készülök és azon gondolkozom, mit vihetnék magammal, aminek örülnél? Bepakolok ezt-azt, útra kelek, megérkezem. Benyitok szobád ajtaján, meglátsz és mosoly árad szét idő barázdálta arcodon. Őszinte mosoly, mit nem igen láttam Tőled korábban, de ma már azt látom, ami van.

És most ez van, ágyban fekszel, egyedül vagy életed alkonyán. Látom Benned a rég volt gyermeket, a nőt, az anyát, a nagymamát, látom életed küzdelmeit, lelked fájdalmát.

Melléd telepszem, „beszélgetünk”, vagyis inkább Te beszélsz… Néha átcsúszva egy fantázia világba mesélsz, aztán újra felbukkansz az „itt és most"-ban és kérdezel. Válaszolok, mosolyogsz és boldognak látlak. Én is boldog vagyok, ugyanakkor elfog valami mély szomorúság.

Nézel, majd csak annyit mondasz: „Örülök Neked, olyan üde vagy!” És akkor ott megértem, nem is vihettem volna mást Neked, mint ezt az üdeséget. A külvilágból, amit már nem igen láthatsz nincs is másra szükséged. A lelkednek vihetek valamit, mesélhetek, Veled lehetek. Nem baj, ha már nem hallod. Nem számít, ha néha édesanyámnak vélsz látni...Elég, ha érzed, hogy Veled vagyok!