Régóta tart már, nem is emlékszel, mikor vette kezdetét. Túlzott kontroll mögé bújva irányítod életed. Legalább is azt gondolod, Te irányítasz… Mára már rád kövült a maszk, ami mögé rejtőzni próbálsz. Páncéllá vált, nem enged, fogva tart. Egykor azért alkottad, hogy védjen, mára ellenségeddé lett.

Nem érted, keresed a miérteket és közben halálos fáradság vesz rajtad erőt. Le szeretnéd vezérelni életedet, megtartani, bármi áron, ami régen nem szolgál már. Félsz, bolyongsz, nem mersz szeretni, önmagadat sem vagy képes elfogadni.

Figyellek, látlak. Olyan vagy, mint egy folyó. Folyó, mi egykor szabadon, zabolátlanul folyhatott. Aztán egyszer csak egy vihar óriás sziklát görgetett medrébe. Attól fogva a  víz nem talált többé kiutat. Egyre csak duzzadt... Nem áramlik többé. A szikla akadályozza, gátolja, nem engedi. Megszűnt áramolni.

A folyó sziklája és a Te páncélod tulajdonképpen egy és ugyanaz. Páncélod elzár, elrejti tiszta szívedet, valós lényedet az emberek elől. Ezt a páncélt fenntartani óriási energiákat emészt fel. Ha lebontanád, meglátnád végre feleslegességét, nem pusztítanád tovább önmagad.  Lásd meg végre, lásd meg, hogy másként is lehet.

Engedd el, mi illúzió csupán. Nem szolgál. Engedd meg magadnak, hogy élhess, szabadon létezhess. Könnyedén, áramolva, megengedőn, elfogadón. Szeress, önmagad, a világot, másokat! Engedd meg a változást, végre magadnak!