Egyszer azt írtam, önmagam megismerése számomra felér egy utazással. És ez tényleg így is van! Javaslom ezt az utazást mindenkinek, még akkor is, ha nem mindig fehér homokos tengerpartra vezet az út. Hidd el megéri! Már csak azért is, mert utazni jó és hiszem, hogy minden utazás hozzátesz valamit lényünkhöz...

Megéri akkor is, ha úgy érzed, útközben nem bírod megmászni az éppen előtted tornyosuló hegyet vagy túl mély a tó, amiben úsznál egyet :) Olykor sötét helyek is vannak, ahová félve, óvatosan lépünk be. Én mégis belépek, mert ma már tudom, hogy sötét nélkül fény sem létezik...

És ott vannak a tükrök, akadnak bőven. Csak nyitott szemmel, bátran bele kell nézni. Nekem egyre inkább tetszik, amit a tükörben látok. (És itt most nem a fizikai képre gondolok) .

Mit látok a tükrökrökben? Valakit, egy nőt, egy embert, egy társat, egy anyát, aki megy és teszi a dolgát… halad. Valakit, aki tudja, sok munka vár még rá. Valakit, aki mára már tisztában van vele, hogy a felsorolsz szerepek, nem ő maga, csak bizonyos részei személyiségének.

Te is elkezdenéd? Hát tedd meg, vegyél egy nagy levegőt és lépj egy nagyot! Dönts, cselekedj és tapasztald meg, milyen is, amikor bizsergető izgatottsággal lépsz egy-egy új dolog felé! Amikor nem csak mondogatod, hogy : „kellene, jó volna” és a többi időhúzó, önáltató szófordulat…hanem lépsz és teszed, amit a lelked diktál.

• Félsz? Tudom, ismerem a félelmedet, hidd el, nagyon jól tudom, mennyire riasztóak tudnak lenni a lépések, ahogyan haladunk ötről a hatra.
• Feladatok? Igen, feladatok, másként nem megy! Azonban elég, ha pici kis lépésekkel haladsz, a saját tempódban fejlődsz.
• Nehéz? Igen, ezt is ismerem, de felemelően nehéz!
• Egyedül érzed magad? Pedig nem vagy egyedül, csak vedd magad körül olyan emberekkel, akik szintén előre haladnak.
• Kísért a megszokás? Igen, mert ott minden ismerős, de az élet, a létezés több mint megszokás. Szabadulj ki komfortzónád rabságából végre!

Nos, én utazom, folytatom, hol hó borította a táj, hol csicseregnek a madarak a tavaszi napsütésben, hol lebegek egy víztükör felszínén, előfordul, hogy barlangot fedezek fel éppen.

Miért csinálom? Önmagamért. Így érzem, valóban élek. Így segíthetek másoknak is:  megmutatva lehet így is… lehet másként, másképpen: célokat felállítva, értelmet adva az életnek.

Az élet egy folyamatos változás, az élet maga egy folyamat. Elindulunk és válunk valamivé, valakivé. Így érdemes! Csak lásd meg, hogy Te is erre születtél, hogy Valakivé válj, főként Önmagaddá!

Szeretnél fejlődni, megismerni önmagad? Indulj el, és ha úgy érzed, szívesen segítek Neked!

Legyen csodás napod: Szabó Ildikó

www.szildi.com

Évezredek óta, tán még sokkal régebben kezdődött… férfi és nő elkezdtek vágyni a másik megismerésére, feltérképezésére. Úgy érezték, ha maradéktalanul belelátnak egymás működésének elvébe, jobban fognak tudni kapcsolódni. Gondolták, így lesznek képesek jól funkcionáló egységet létrehozni. Ez volna ugyebár a Párkapcsolat.

Teóriák születtek, a nő ilyen, a férfi pedig… nos, totál másnak lett kikiáltva. Megjegyzem, mindkettő emberből van és tény, hogy teljesen más mozgatórugók uralják életüket. Ettől olyan szép egymás megismerése, az együtt élés, a megtartás.

Férfi, aki racionalizál, akit őrületbe lehet kergetni női érzelem-dömpingünkkel, mégis sportot űzünk ezzel, mi nők, mert mi úgy gondoljuk ez így kell, hogy legyen.

Nő, aki folyton két végpont között (hol fent, hol lent) ingázik. (Tisztelet a kivételeknek!) Eközben próbálja rázúdítani párjára, amit úgy gondol, zúdítani kell J

Tény, nem vagyunk egyformák. Tény, elcsúszások vannak, nem is kis mértékben, a kapcsolatokban.

Amit én érzékelek, tapasztalva, megélve saját kapcsolatomat és figyelve az embereket: nem a másik nem hibáztatása vagy éppen fetisizálása által kellene a kérdéshez közelíteni. Inkább az elfogadás, a megértés lehetne a vágyott harmóniához vezető út.

A másik, manapság sok nő él férfiként, nem engedik meg párjukat vezetni, tulajdonképpen viselkedésükkel kasztrálják a másikat.

Van-e titok? Szerintem a fő szempont, hogy ne akarjunk nőként férfiak lenni. Attól válhatunk képessé minőségi kapcsolatokat kialakítani, ha tiszteletben tartjuk a másik másságát, megéljük saját nőiességünket. Nem szeretnénk úgy gondolkozni, érezni, cselekedni, mint a férfiak. És viszont sem várjuk el, hogy úgy érezzenek, mint mi nők.

A férfi feladata a biztonság nyújtása, a nőé a szeretet. Kérdem én lehet-e biztonságot nyújtani, stabilitást adni folyamatos érzelgősséggel? És lehet-e robotként programozottan valódi, mély szeretettel teli légkört teremteni? Ugye, hogy nem?

Akkor miért szeretnénk folyton nőként férfivé válni? Miért a másik jelmezét szeretnénk magunkra aggatni, ahelyett, hogy sajátunkéba nőnénk bele? Miért nem vagyunk inkább NŐ-k? És ahelyett, hogy a másik felet analizálgatnánk, miért nem kezdjük el megismerni mélységeiben önmagunkat? Talán félünk árnyékainktól… Tudnunk kell azonban, árnyék nélkül fény sem létezhet. Talán azt gondoljuk, a másik megismeréséhez nem kell önmagunkat elfogadni, megismerni? Na, ez az, ami nem igaz!

NŐ-jünk fel a nőiességünkhöz! Csodálatos alkotásai vagyunk a természetnek. Teremtsük meg harmonikus önmagunkat és akkor a társkapcsolatunk is minőségi lehet. Harmóniát csak az képes maga körül teremteni, aki magában is megteremtette. Aki bentről kifelé él és nem fordítva.

Szeretettel: Szabó Ildikó

www.szildi.com

Az első tavaszi napsugár átjárja testem, lelkem. Nem moccanok, csak figyelek. Figyelem önmagam, bebarangolom azt a tájat, mit eddig tán még sohasem. Eközben valamiféle ismeretlen lágyság vesz rajtam erőt, elkap, magával ragad és visz egy régen vágyott ismeretlen táj felé. A fény vezet...

Annyira régen szerettem volna már megérkezni, átélni ezt az érzést. És most itt vagyok, erőfeszítésektől mentesen érkeztem. Nyugodtan lélegzem. A vér, mi ereimben folyik dübörgő zuhatagként robogott, itt és most lágyan áramlóvá vált. 

Könnyedség, kaland, megérkezés, tisztaság…ragyogás…

Most már látom, amit eddig nem. Nem élhettem át ezt a csodát. Tombolt bennem a vulkán, vörösen izzottak cselekedeteim. Így nem tudtam, így nem érhettem el. Most itt vagyok és élvezem, mert azt érzem, élem, valójában létezem.

Tavaszi napsugár, mi átjár, magával hív és én örömmel megyek vele, engedem be magamba fényét. Régen vártam már, lelkem tavaszát, önmagam legrejtettebb valóságát és most azt hiszem megtaláltam. Egyik pillanat volt, vagy a másik? Nem fontos, nem számít. Mit éltem át az úton, ami ide vezetett? Már az sem fontos, csak a pillanat. Ez a tér, amit betölt a könnyedség és a szeretet. Ez az áramlás, melyet csak így lehet megtalálni, megengedőn, elfogadón.

Tavasz van, csodaszép a jelen, ez a pillanat, ez a varázs. A megérkezés jutalma, a napfény simogató sugara. A létezés maga…az élet jutalma.