Óvni szeretnénk csemetéinket. Túlzottan is. Lássuk meg, hogy éppen ezzel ártunk nekik. Nem engedjük tapasztalni, felfedezni őket.

Egészen pici gyermekkorban elkezdjük a veszélyekre felhívni figyelmüket. „Vigyázz, elesel!”- mondjuk, amikor imbolygó léptekkel futni kezd. Ő csak fel szeretné fedezni a világot, ami körül veszi és mi egyből megfékezzük. Hajlamosak vagyunk a világ veszélyeit hangoztatni, miközben az élet szépségeit nem mutatjuk meg. Pedig a szépség ismerete óvni képes... Félünk szeretni, dicsérni, azt gondolván, hogy kemény az élet, nekünk is keménynek kell hát lennünk. Az életre a gyereket fel kell készítenünk.

Nagyobb korban rá próbáljuk tukmálni saját szemléletünket, hiedelmeinket. Nem engedjük, hogy önmaga alakítson ki - a mi támogató útmutatásunk segítségével - egy saját maga által is elfogadható hitrendszert. Hitrendszert a hiedelemrendszer helyett, amit ki tudja hány generáció óta cipelünk mi magunk is...

Félünk. És ezt a félelmet örökítjük. Félünk, mert saját traumáinkat, sérüléseinket nem feldolgozzuk, hanem bezárjuk önmagunkba. Olyanokká válunk, minta  a konzervdoboz, ami le van zárva és lehet, hogy évekig ki sem nyitják.

Álarcot hordunk, sokszor még gyermekeink előtt sem vállaljuk fel saját érzéseinket.Tulajdonképpen nem is igen tudjuk szavakkal leírni, amit érzünk. Nem szoktunk hozzá, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról.  Kérdem én, ha nem mutatjuk ki őszintén érzéseinket, hogyan merné Ő felvállalni sajátját?

Lássuk meg, hogy a túlzott féltés az élet áramától zárja el porontyunkat. Féltjük, ez természetes, de burokba zártan tapasztalni sem engedjük.

Féltsük, szeressük, de ne zárjuk be! Mutassunk irányt, hallgassuk meg, vállaljuk fel, hogy mi is érző emberi lények vagyunk. Nem csupán a szülő szerepében tetszelgő felnőtt vagyunk, hanem több annál. Ember, aki érez, ember, aki utódot nevel, óriási felelősséget vállalva ezzel. Ember, aki szeret, óv, félt és ezzel utat mutat, szeretetre, őszinteségre, ön-felvállalásra tanít.

Szülő aki jelen van, szülő, aki elenged és elkap ha kell, de sohasem megköt, hanem szeretettel szárnyalásra ösztökél.

Volt idő, amikor nem is tudtam létezéséről. Nem sejtettem, hogy világíthat bármi bennem, sugározhat belőlem. Éltem mindennapjaim és a fényt folyton kívül kerestem. Aztán történt valami… Elkezdtem érezni valaminek a hiányát, keresni kezdtem. Ekkor, mondhatom, hogy az élet körém rendezte a dolgokat. Találkoztam mestereimmel, Andival és Alettával, Talentumok ők... és általuk egy olyan látásmóddal, ami az igazi, a valós, csak éppen addig nem láttam. Nem láttam, mert nem volt, ki felhívja rá figyelmem. Nem láttam, hogy nem az erő és a makacs akarat, hanem a szeretet képes életre kelteni a bennem szunnyadó fényt. Szükségem volt új nézőpontokra, hogy megérezhessem a fény létezését bennem… Tanulni kezdtem, érzékelni, tapasztalni, szerettem volna kiteljesedni.

Az új úton megtett első lépésekkel egy időben elkezdtem figyelni önmagam.  Úgy, ahogyan addig sohasem. Éppen ezért nehéznek tűnt, valószínűleg túlbonyolítottam… Aztán idővel egyre kisebbek lettek az úton a göröngyök és egyre inkább élveztem a fényesedő utam.

Annak előtte nem igen tudtam, hogyan és miért figyelnék a bennem rejlő dolgokra, a fényre…De ekkor már figyeltem, kerestem, megláttam, hogy pislákol bennem valami. Szerettem volna megismerni, felnevelni, megmutatni.  A pislákolásból valami nagyobb fényt gerjeszteni, amiből adhatok, aminek fényéből mások is kaphatnak.

A fényt bennem, akkor kezdtem el érzékelni, amikor felismertem, hogy másként is lehet élni az életet. Nem mindig csak a külső benyomások alapján dönteni, nem folyton a mások által hangoztatott érveket magamévá tenni. Mert van világom külső szereplőin kívül egy sokkal jelentősebb dolog. Hallgatnom kell rá, észre kell végre vennem, hogy nem kívül van, nem messze kell keresnem, mert a fény bennem lakik.  Végig itt volt bennem, itt pislákolt. Én pedig szinte észre sem vettem. Ő pedig békés nyugalmában csak arra várt, hogy igaz fényével bevilágíthasson engem és környezetem.

A fény bennem… támogat, segít. Nekem és másoknak is. Segít talpon maradni, és ha mégsem sikerül, felállni és sokkal előbb újra egyensúlyra lelni.  Segít másoknak, mert általa képes lehetek megmutatni, hogy nem kell a sötétben élni. És nem kell árnyékainktól sem félni. El kell őket is ismerni, hiszen a fény testvérei.

A fényt bennem nevelgetem, mert szeretnék fény-varázslóvá válni. Mit jelent számomra fény-varázslóként létezni? Azt hiszem, ezt hívják hitelességnek. Szeretném maradéktalanul érezni, megélni, hogy ő támogat és megtart, történjék bármi. Szeretném megmutatni, szeretném, ha bevilágíthatná mások útját is, segítve fejlődésüket.