Óvni szeretnénk csemetéinket. Túlzottan is. Lássuk meg, hogy éppen ezzel ártunk nekik. Nem engedjük tapasztalni, felfedezni őket.

Egészen pici gyermekkorban elkezdjük a veszélyekre felhívni figyelmüket. „Vigyázz, elesel!”- mondjuk, amikor imbolygó léptekkel futni kezd. Ő csak fel szeretné fedezni a világot, ami körül veszi és mi egyből megfékezzük. Hajlamosak vagyunk a világ veszélyeit hangoztatni, miközben az élet szépségeit nem mutatjuk meg. Pedig a szépség ismerete óvni képes... Félünk szeretni, dicsérni, azt gondolván, hogy kemény az élet, nekünk is keménynek kell hát lennünk. Az életre a gyereket fel kell készítenünk.

Nagyobb korban rá próbáljuk tukmálni saját szemléletünket, hiedelmeinket. Nem engedjük, hogy önmaga alakítson ki - a mi támogató útmutatásunk segítségével - egy saját maga által is elfogadható hitrendszert. Hitrendszert a hiedelemrendszer helyett, amit ki tudja hány generáció óta cipelünk mi magunk is...

Félünk. És ezt a félelmet örökítjük. Félünk, mert saját traumáinkat, sérüléseinket nem feldolgozzuk, hanem bezárjuk önmagunkba. Olyanokká válunk, minta  a konzervdoboz, ami le van zárva és lehet, hogy évekig ki sem nyitják.

Álarcot hordunk, sokszor még gyermekeink előtt sem vállaljuk fel saját érzéseinket.Tulajdonképpen nem is igen tudjuk szavakkal leírni, amit érzünk. Nem szoktunk hozzá, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról.  Kérdem én, ha nem mutatjuk ki őszintén érzéseinket, hogyan merné Ő felvállalni sajátját?

Lássuk meg, hogy a túlzott féltés az élet áramától zárja el porontyunkat. Féltjük, ez természetes, de burokba zártan tapasztalni sem engedjük.

Féltsük, szeressük, de ne zárjuk be! Mutassunk irányt, hallgassuk meg, vállaljuk fel, hogy mi is érző emberi lények vagyunk. Nem csupán a szülő szerepében tetszelgő felnőtt vagyunk, hanem több annál. Ember, aki érez, ember, aki utódot nevel, óriási felelősséget vállalva ezzel. Ember, aki szeret, óv, félt és ezzel utat mutat, szeretetre, őszinteségre, ön-felvállalásra tanít.

Szülő aki jelen van, szülő, aki elenged és elkap ha kell, de sohasem megköt, hanem szeretettel szárnyalásra ösztökél.