Régóta tart már, nem is emlékszel, mikor vette kezdetét. Túlzott kontroll mögé bújva irányítod életed. Legalább is azt gondolod, Te irányítasz… Mára már rád kövült a maszk, ami mögé rejtőzni próbálsz. Páncéllá vált, nem enged, fogva tart. Egykor azért alkottad, hogy védjen, mára ellenségeddé lett.

Nem érted, keresed a miérteket és közben halálos fáradság vesz rajtad erőt. Le szeretnéd vezérelni életedet, megtartani, bármi áron, ami régen nem szolgál már. Félsz, bolyongsz, nem mersz szeretni, önmagadat sem vagy képes elfogadni.

Figyellek, látlak. Olyan vagy, mint egy folyó. Folyó, mi egykor szabadon, zabolátlanul folyhatott. Aztán egyszer csak egy vihar óriás sziklát görgetett medrébe. Attól fogva a  víz nem talált többé kiutat. Egyre csak duzzadt... Nem áramlik többé. A szikla akadályozza, gátolja, nem engedi. Megszűnt áramolni.

A folyó sziklája és a Te páncélod tulajdonképpen egy és ugyanaz. Páncélod elzár, elrejti tiszta szívedet, valós lényedet az emberek elől. Ezt a páncélt fenntartani óriási energiákat emészt fel. Ha lebontanád, meglátnád végre feleslegességét, nem pusztítanád tovább önmagad.  Lásd meg végre, lásd meg, hogy másként is lehet.

Engedd el, mi illúzió csupán. Nem szolgál. Engedd meg magadnak, hogy élhess, szabadon létezhess. Könnyedén, áramolva, megengedőn, elfogadón. Szeress, önmagad, a világot, másokat! Engedd meg a változást, végre magadnak!

Azon a napon tavasz volt. Tavasz a télben. Madarak csicseregtek, sütött a nap. Sohasem felejtem el azokat a pillanatokat. Belém égtek a hangok, illatok, érzések.

Anyává válni… Próbáltam ízlelgetni, milyen is lehet, mit fogok érezni abban a pillanatban, amikor először megölelhetlek?

Semmihez sem fogható, gondolatban megközelíthetetlen érzéseket indított el bennem az első érintés varázsa.

Az ablakon beszűrődött az ébredező város zaja, de én csak Téged láttalak, Téged figyeltelek, ismerkedtem Veled. Láttam a születés fájdalmát, küzdelmét apró kis ráncos arcodon. A ráncok mögött megbúvó kislány ártatlanságába feledkeztem. Éreztem tested melegét, számolgattam ujjacskáidat: „Ugye mind megvannak?” Velem voltál, megérkeztél, velünk voltál. Családdá váltunk és elindult valami új csoda. Az élet misztériuma, azt hiszem ez igazán az, a születés csodája.

Pár év eltelt. Milyen szeszélyes a természet… ugyanezen a napon hullott a hó, tél volt, mindent beborított a hótakaró. Ismét egy első találkozásra készültem. Bár már nem először, de ismerős várakozással a szívemben. Megérkezett még valaki, egy újabb kis lélek választott anyukájának. Teljesség érzése töltött el. Egy új kis teremtményt köszönthettem gyermekemként. Ereje teljében óriás sírással üdvözölte a világot. Jelentette: "Megérkeztem".  

Másodszor is anyukává válni. Megélni első találkozásotokat. Gyermekeimét, a testvérekét. Meglátni azt a szövetséget, ami összeköt Benneteket. Az első pillantás, az első találkozásotok, amit soha nem feledek... Azóta is naponta bearanyozza életemet a szeretet, ami összeköt Benneteket.

Kislányom és kisfiam… Köszönöm, hogy hozzám, hozzánk érkeztetek. Hálás vagyok, hogy az anyukátok lehetek. Büszkén figyelem a világban tett lépéseitek. Ígérem, azon leszek, hogy a varázslatot, amit érkezésetekkel életembe hoztatok, megőrizzem. Azon leszek, hogy megmutassam a világot Nektek, ahogyan én látom, mert soha ne feledjétek: Az élet csoda, misztérium. Varázsoljatok hát, éljetek, létezzetek! Én így kívánok Boldog Születésnapot Nektek!