Az évnek ebben az időszakában, születésnapom tájékán még élénkebben él bennem a kép. A Te arcod, a Te lényed, a Te varázsod képe. Felidézlek, emlékezem. Őrzöm emlékedet, hiszen formáltál, szerettél, adtál. Folyton csak adtál...
Már régen nem vagy itt velem, mégis bennem élsz! Tudom, sokszor nem értettél. Más voltam és más voltál Te is. Lázadtam, szerettem volna, ha meglátod és elfogadod lényemet a maga teljességében. Ma már tudom, Te elfogadtál úgy, ahogyan tudtál, szerettél, talán mindennél fontosabb voltam Neked a világon. Gyerek voltam, érzésekkel teli és megmagyarázhatatlan kétségekkel szívemben éltem. Folyton hiányzott valami, folyton kerestem...
Ma már értelek, jobban, mint bármikor, azt hiszem. Édesanyaként tanulom a leckéket, amiket én is tanítottam Neked. Ma már én vagyok a diák. Látod, milyen vicces a világ? Újra osztja a szerepeket pillanatok alatt.
Az életet, amit Te adtál nekem igyekszem a maga teljességében élni. Csodálatos ajándékot kaptam Tőled. A legmagasztosabbat. Magát az életet. Igyekszem kihozni belőle, amit csak lehet.
Sajnálom, hogy most, itt nem láthatsz, bár érzem, biztosan figyelsz. Ugyanúgy jelen vagy, mint régen. Szép mosolyod ott bujkál arcodon. A mosoly, amit úgy szerettem Benned. Amikor mosolyogtál, végre önmagad lehettél. A mosolyod élt, a mosolyod éltetett.
Talán most már megérted, elfogadod, hogy én nem tudtalak úgy szeretni, ahogyan Te kérted! Nem tudtam, mert számomra a szeretet nem külsőségek arzenálja, ahogyan téged erre tanítottak. Tudom, sokáig olyannak szerettél volna látni, amilyen nem voltam, nem vagyok, sohasem leszek. Én másként láttam, már apró gyermekként is másként éltem meg a világot, a történeteket. Talán azért választottalak Téged, hogy egymástól tanuljunk, egymást tanítsuk a máshogyan varázsára.
Én a szívemben őrizlek, ahol mindig is voltál. Köszönöm az életet, amit nekem adtál! Köszönöm, hogy elfogadtál. Köszönöm, hogy oda adtad, amit csak adhattál! Hálával és szeretettel gondolok Rád!