Születésedkor még nem vettek körbe kősziklák, s falak. Szereteteddel féltőn óvtad, s tápláltad piciny lényedet. Emlékezz arra, hogy volt idő, mikor fontos voltál saját magadnak. Emlékezz, mikor még egységben léteztél, emlékezz, része voltál a világnak. S tudd, most is a világ része vagy.

Emlékezz rá, hogy szereteteddel táplálod a világot, s közben féltőn óvod önmagadat. Öröm és elégedettség tölt el. Figyeld csak! Hallod? Hallod saját csodálatos hangodat? Lelked általa szárnyalni képes. Könnyedséged forrása saját határaid kijelölésében és megtartásában rejlik. Szíved lágyságával teremtesz és táplálsz. Fényed csodás szikrát vet. Kapcsolódj most, kérlek, kapcsolódj lelked üzenetéhez.

Emlékezz, fényed mekkora erővel bír. Emlékezz, újra és újra, amikor megérkeztél, amikor igent mondtál az életedre. Tedd meg ismét! Tedd meg akár percenként, ha szükségét érzed! Érezd, hogy a helyeden vagy, hogy saját utadat járod. Könnyedén, lágyan az energiák által vezetve élsz.

Emlékezz! Idézd fel a kezdeteket… Saját magadat választva számodra csodás a lét. Érett, édes gyümölcsöd édes húsával táplálod a lelkeket. Óvsz, törődsz, s szeretsz és közben éled önmagad életét. Megvalósítod küldetésedet, mert Te a szeretet hírnöke vagy.

Emlékezz, emlékezz, emlékezz...

Üzenem Neked, kitől a legdrágább dolgot kaptam a világon, hogy végre képessé váltam kristálytisztán meglátni Téged. Látlak és köszönöm Neked a tanítást, mit kaptam Tőled. Minta, mit adtál Nekem, melyet sok éven át, a szeretet nevében én magam is követtem.

Láttalak Téged apró gyermekkoromban behódolni, saját érzéseidet elfojtani, folyton csak megfelelni, mindig másoknak alárendelődni…Így láttalak, így éltél és én kicsiként sokszor dühös voltam ezért, pedig azt szerettem volna, hogy legyél végre nagy és állj ki magadért. Hogy én kicsi lehessek melletted…

Látlak és látom magam, amint hosszú időn keresztül mintádat követem. Pedig mennyire dühített egykoron... Mégis ugyanazt másoltam, mit Tőled láttam. Lényem egy részét háttérbe szorítottam, teremtő erőmet nem mertem megélni. Szívemet bezártam, az őszinte, igazán elfogadó szeretetet még csak hírből sem ismertem.

Ma már tudom, mindezt az érted való ragaszkodásból tettem. És azt is tudom, hogy nem tehetem többé. Itt és most hozok egy döntést, s én mától fogva másként élek. Megélem végre maradéktalanul önmagam, kiállok önmagamért, a választott utamért. Magamat fel nem áldozom senkiért.

Látom mindkettőnket és végre sok darabka a helyére kerül. Tudod, nem mindig láttál úgy, ahogyan én szerettem volna, hogy láss, ezért felvettem valamit, a Te Sorsodból, mi valójában nem hozzám tartozik, sosem volt enyém. A fájdalom által akartam Hozzád kötődni, ezért vállaltam sorsközösséget Veled. Itt és most leteszem ezt a családi mintát. Leteszem magamért és gyermekeimért. Visszaadom a terheket és végre boldogan élek. Mától lehet másképp…mától a szeretet által kötődöm.

Hálás vagyok az életemért, mit Tőled kaptam. Elfogadom a sorsodat, mély tisztelettel a szívemben meghajlok előtte, de meghagyom Neked. Nem viszem, nem cipelem tovább. Mától a saját életemet élem. Ezt adom én Neked, ezt fogadd el tőlem! Most már látlak, a saját magad valóságában. Az irántad érzett szeretettől és tisztelettől vezérelve kihozok valami csodálatosat az életemből, hogy mindaz, mi történt velem a múltban ne legyen hiábavaló.

Ezt adom én Neked…végtelen szeretettel!

Szerepek. Van, ki játssza, van, ki nézi. Mi mindkét oldalon álltunk már. Voltunk szereplők és nézők, mikor melyik éppen.

Volt idő, amikor egymást el nem engedtük. Mára mégis idegenként megyünk el egymás mellett.

Szerep ez is mit játszol, s játszok én is, hogy így védjem magam. Lelkemben mi fáj, csak én érzem, Te pedig saját fájdalmad palástolod éppen.

Kőszikla és árnyék… Mikor éppen melyikünk volt melyik?

Testvérek… két fiú közötti elvághatatlan kötelék. Mégis a magány húrját pengetjük mi ketten, külön-külön. Látod, most ugyanaz a szerep. Én is és Te is fájunk, külön-külön.

Én bezártam szívembe emlékedet, oda legbelülre senkit sem engedek. Még magam számára is tiltott ez a terület. És Te, Drága Testvérem, mivel töltöd ki az űrt, mit magam után hagytam lelkedben?

Egyszer azt írtam, önmagam megismerése számomra felér egy utazással. És ez tényleg így is van! Javaslom ezt az utazást mindenkinek, még akkor is, ha nem mindig fehér homokos tengerpartra vezet az út. Hidd el megéri! Már csak azért is, mert utazni jó és hiszem, hogy minden utazás hozzátesz valamit lényünkhöz...

Megéri akkor is, ha úgy érzed, útközben nem bírod megmászni az éppen előtted tornyosuló hegyet vagy túl mély a tó, amiben úsznál egyet :) Olykor sötét helyek is vannak, ahová félve, óvatosan lépünk be. Én mégis belépek, mert ma már tudom, hogy sötét nélkül fény sem létezik...

És ott vannak a tükrök, akadnak bőven. Csak nyitott szemmel, bátran bele kell nézni. Nekem egyre inkább tetszik, amit a tükörben látok. (És itt most nem a fizikai képre gondolok) .

Mit látok a tükrökrökben? Valakit, egy nőt, egy embert, egy társat, egy anyát, aki megy és teszi a dolgát… halad. Valakit, aki tudja, sok munka vár még rá. Valakit, aki mára már tisztában van vele, hogy a felsorolsz szerepek, nem ő maga, csak bizonyos részei személyiségének.

Te is elkezdenéd? Hát tedd meg, vegyél egy nagy levegőt és lépj egy nagyot! Dönts, cselekedj és tapasztald meg, milyen is, amikor bizsergető izgatottsággal lépsz egy-egy új dolog felé! Amikor nem csak mondogatod, hogy : „kellene, jó volna” és a többi időhúzó, önáltató szófordulat…hanem lépsz és teszed, amit a lelked diktál.

• Félsz? Tudom, ismerem a félelmedet, hidd el, nagyon jól tudom, mennyire riasztóak tudnak lenni a lépések, ahogyan haladunk ötről a hatra.
• Feladatok? Igen, feladatok, másként nem megy! Azonban elég, ha pici kis lépésekkel haladsz, a saját tempódban fejlődsz.
• Nehéz? Igen, ezt is ismerem, de felemelően nehéz!
• Egyedül érzed magad? Pedig nem vagy egyedül, csak vedd magad körül olyan emberekkel, akik szintén előre haladnak.
• Kísért a megszokás? Igen, mert ott minden ismerős, de az élet, a létezés több mint megszokás. Szabadulj ki komfortzónád rabságából végre!

Nos, én utazom, folytatom, hol hó borította a táj, hol csicseregnek a madarak a tavaszi napsütésben, hol lebegek egy víztükör felszínén, előfordul, hogy barlangot fedezek fel éppen.

Miért csinálom? Önmagamért. Így érzem, valóban élek. Így segíthetek másoknak is:  megmutatva lehet így is… lehet másként, másképpen: célokat felállítva, értelmet adva az életnek.

Az élet egy folyamatos változás, az élet maga egy folyamat. Elindulunk és válunk valamivé, valakivé. Így érdemes! Csak lásd meg, hogy Te is erre születtél, hogy Valakivé válj, főként Önmagaddá!

Szeretnél fejlődni, megismerni önmagad? Indulj el, és ha úgy érzed, szívesen segítek Neked!

Legyen csodás napod: Szabó Ildikó

www.szildi.com

Évezredek óta, tán még sokkal régebben kezdődött… férfi és nő elkezdtek vágyni a másik megismerésére, feltérképezésére. Úgy érezték, ha maradéktalanul belelátnak egymás működésének elvébe, jobban fognak tudni kapcsolódni. Gondolták, így lesznek képesek jól funkcionáló egységet létrehozni. Ez volna ugyebár a Párkapcsolat.

Teóriák születtek, a nő ilyen, a férfi pedig… nos, totál másnak lett kikiáltva. Megjegyzem, mindkettő emberből van és tény, hogy teljesen más mozgatórugók uralják életüket. Ettől olyan szép egymás megismerése, az együtt élés, a megtartás.

Férfi, aki racionalizál, akit őrületbe lehet kergetni női érzelem-dömpingünkkel, mégis sportot űzünk ezzel, mi nők, mert mi úgy gondoljuk ez így kell, hogy legyen.

Nő, aki folyton két végpont között (hol fent, hol lent) ingázik. (Tisztelet a kivételeknek!) Eközben próbálja rázúdítani párjára, amit úgy gondol, zúdítani kell J

Tény, nem vagyunk egyformák. Tény, elcsúszások vannak, nem is kis mértékben, a kapcsolatokban.

Amit én érzékelek, tapasztalva, megélve saját kapcsolatomat és figyelve az embereket: nem a másik nem hibáztatása vagy éppen fetisizálása által kellene a kérdéshez közelíteni. Inkább az elfogadás, a megértés lehetne a vágyott harmóniához vezető út.

A másik, manapság sok nő él férfiként, nem engedik meg párjukat vezetni, tulajdonképpen viselkedésükkel kasztrálják a másikat.

Van-e titok? Szerintem a fő szempont, hogy ne akarjunk nőként férfiak lenni. Attól válhatunk képessé minőségi kapcsolatokat kialakítani, ha tiszteletben tartjuk a másik másságát, megéljük saját nőiességünket. Nem szeretnénk úgy gondolkozni, érezni, cselekedni, mint a férfiak. És viszont sem várjuk el, hogy úgy érezzenek, mint mi nők.

A férfi feladata a biztonság nyújtása, a nőé a szeretet. Kérdem én lehet-e biztonságot nyújtani, stabilitást adni folyamatos érzelgősséggel? És lehet-e robotként programozottan valódi, mély szeretettel teli légkört teremteni? Ugye, hogy nem?

Akkor miért szeretnénk folyton nőként férfivé válni? Miért a másik jelmezét szeretnénk magunkra aggatni, ahelyett, hogy sajátunkéba nőnénk bele? Miért nem vagyunk inkább NŐ-k? És ahelyett, hogy a másik felet analizálgatnánk, miért nem kezdjük el megismerni mélységeiben önmagunkat? Talán félünk árnyékainktól… Tudnunk kell azonban, árnyék nélkül fény sem létezhet. Talán azt gondoljuk, a másik megismeréséhez nem kell önmagunkat elfogadni, megismerni? Na, ez az, ami nem igaz!

NŐ-jünk fel a nőiességünkhöz! Csodálatos alkotásai vagyunk a természetnek. Teremtsük meg harmonikus önmagunkat és akkor a társkapcsolatunk is minőségi lehet. Harmóniát csak az képes maga körül teremteni, aki magában is megteremtette. Aki bentről kifelé él és nem fordítva.

Szeretettel: Szabó Ildikó

www.szildi.com

Az első tavaszi napsugár átjárja testem, lelkem. Nem moccanok, csak figyelek. Figyelem önmagam, bebarangolom azt a tájat, mit eddig tán még sohasem. Eközben valamiféle ismeretlen lágyság vesz rajtam erőt, elkap, magával ragad és visz egy régen vágyott ismeretlen táj felé. A fény vezet...

Annyira régen szerettem volna már megérkezni, átélni ezt az érzést. És most itt vagyok, erőfeszítésektől mentesen érkeztem. Nyugodtan lélegzem. A vér, mi ereimben folyik dübörgő zuhatagként robogott, itt és most lágyan áramlóvá vált. 

Könnyedség, kaland, megérkezés, tisztaság…ragyogás…

Most már látom, amit eddig nem. Nem élhettem át ezt a csodát. Tombolt bennem a vulkán, vörösen izzottak cselekedeteim. Így nem tudtam, így nem érhettem el. Most itt vagyok és élvezem, mert azt érzem, élem, valójában létezem.

Tavaszi napsugár, mi átjár, magával hív és én örömmel megyek vele, engedem be magamba fényét. Régen vártam már, lelkem tavaszát, önmagam legrejtettebb valóságát és most azt hiszem megtaláltam. Egyik pillanat volt, vagy a másik? Nem fontos, nem számít. Mit éltem át az úton, ami ide vezetett? Már az sem fontos, csak a pillanat. Ez a tér, amit betölt a könnyedség és a szeretet. Ez az áramlás, melyet csak így lehet megtalálni, megengedőn, elfogadón.

Tavasz van, csodaszép a jelen, ez a pillanat, ez a varázs. A megérkezés jutalma, a napfény simogató sugara. A létezés maga…az élet jutalma.

Varázsolj magadnak egy olyan valóságot, amiben élni szeretnél. Teremts! Teremtsd meg azt a közeget, ahol jól érzed magad! Fogalmazd meg, írd le céljaidat. Olvasd el, akár naponta. Hidd el, ez segít, ha elragadna a hétköznapok örvénye. 

Ne akarj egyből óriás tetteket véghezvinni. A kulcs a türelem és a kitartás. Fejlődés. Megfejlődés és elfejlődés. Megfejlődni önmagad és elfejlődni attól a régi valakitől, aki egykor voltál. Többé válni. Céltudatossá. Tudatossá. Szeretet hírnökévé. Valódi segítővé.

Ne feledd, hogy az élet folyamatos változás! Soha nem ugyanaz vagy, mint tegnap. Válj mindig egy picit többé. Mutasd meg önmagad a világnak, de először ismerd fel és meg önmagad.

Nehéz az élet- mondják sokan. Igen, valóban, ez is egy nézőpont. Elfogadom. És megkérdezlek: mi lenne, ha megváltoztatnád a nézőpontodat? Ha meglátnád a nehézségben a fejlődés lehetőségét. Megengednél, elengedtél. Tedd oda magad és éld meg álmaid!

Ez legyen a Te valóságot, ezt kívánom Neked mai élettippként, szeretettel: Szabó Ildikó

Eredetinek lenni...

Nevelgetem kis magocskámat. Gondozom, táplálom, kibontakoztatom képességeimet.

Ehhez fényre van szükség, sötétben a magocskám sorvadásnak indul, végül elpusztul.

Régóta tart már, nem is emlékszel, mikor vette kezdetét. Túlzott kontroll mögé bújva irányítod életed. Legalább is azt gondolod, Te irányítasz… Mára már rád kövült a maszk, ami mögé rejtőzni próbálsz. Páncéllá vált, nem enged, fogva tart. Egykor azért alkottad, hogy védjen, mára ellenségeddé lett.

Nem érted, keresed a miérteket és közben halálos fáradság vesz rajtad erőt. Le szeretnéd vezérelni életedet, megtartani, bármi áron, ami régen nem szolgál már. Félsz, bolyongsz, nem mersz szeretni, önmagadat sem vagy képes elfogadni.

Figyellek, látlak. Olyan vagy, mint egy folyó. Folyó, mi egykor szabadon, zabolátlanul folyhatott. Aztán egyszer csak egy vihar óriás sziklát görgetett medrébe. Attól fogva a  víz nem talált többé kiutat. Egyre csak duzzadt... Nem áramlik többé. A szikla akadályozza, gátolja, nem engedi. Megszűnt áramolni.

A folyó sziklája és a Te páncélod tulajdonképpen egy és ugyanaz. Páncélod elzár, elrejti tiszta szívedet, valós lényedet az emberek elől. Ezt a páncélt fenntartani óriási energiákat emészt fel. Ha lebontanád, meglátnád végre feleslegességét, nem pusztítanád tovább önmagad.  Lásd meg végre, lásd meg, hogy másként is lehet.

Engedd el, mi illúzió csupán. Nem szolgál. Engedd meg magadnak, hogy élhess, szabadon létezhess. Könnyedén, áramolva, megengedőn, elfogadón. Szeress, önmagad, a világot, másokat! Engedd meg a változást, végre magadnak!

Azon a napon tavasz volt. Tavasz a télben. Madarak csicseregtek, sütött a nap. Sohasem felejtem el azokat a pillanatokat. Belém égtek a hangok, illatok, érzések.

Anyává válni… Próbáltam ízlelgetni, milyen is lehet, mit fogok érezni abban a pillanatban, amikor először megölelhetlek?

Semmihez sem fogható, gondolatban megközelíthetetlen érzéseket indított el bennem az első érintés varázsa.

Az ablakon beszűrődött az ébredező város zaja, de én csak Téged láttalak, Téged figyeltelek, ismerkedtem Veled. Láttam a születés fájdalmát, küzdelmét apró kis ráncos arcodon. A ráncok mögött megbúvó kislány ártatlanságába feledkeztem. Éreztem tested melegét, számolgattam ujjacskáidat: „Ugye mind megvannak?” Velem voltál, megérkeztél, velünk voltál. Családdá váltunk és elindult valami új csoda. Az élet misztériuma, azt hiszem ez igazán az, a születés csodája.

Pár év eltelt. Milyen szeszélyes a természet… ugyanezen a napon hullott a hó, tél volt, mindent beborított a hótakaró. Ismét egy első találkozásra készültem. Bár már nem először, de ismerős várakozással a szívemben. Megérkezett még valaki, egy újabb kis lélek választott anyukájának. Teljesség érzése töltött el. Egy új kis teremtményt köszönthettem gyermekemként. Ereje teljében óriás sírással üdvözölte a világot. Jelentette: "Megérkeztem".  

Másodszor is anyukává válni. Megélni első találkozásotokat. Gyermekeimét, a testvérekét. Meglátni azt a szövetséget, ami összeköt Benneteket. Az első pillantás, az első találkozásotok, amit soha nem feledek... Azóta is naponta bearanyozza életemet a szeretet, ami összeköt Benneteket.

Kislányom és kisfiam… Köszönöm, hogy hozzám, hozzánk érkeztetek. Hálás vagyok, hogy az anyukátok lehetek. Büszkén figyelem a világban tett lépéseitek. Ígérem, azon leszek, hogy a varázslatot, amit érkezésetekkel életembe hoztatok, megőrizzem. Azon leszek, hogy megmutassam a világot Nektek, ahogyan én látom, mert soha ne feledjétek: Az élet csoda, misztérium. Varázsoljatok hát, éljetek, létezzetek! Én így kívánok Boldog Születésnapot Nektek!