Évezredek óta, tán még sokkal régebben kezdődött… férfi és nő elkezdtek vágyni a másik megismerésére, feltérképezésére. Úgy érezték, ha maradéktalanul belelátnak egymás működésének elvébe, jobban fognak tudni kapcsolódni. Gondolták, így lesznek képesek jól funkcionáló egységet létrehozni. Ez volna ugyebár a Párkapcsolat.

Teóriák születtek, a nő ilyen, a férfi pedig… nos, totál másnak lett kikiáltva. Megjegyzem, mindkettő emberből van és tény, hogy teljesen más mozgatórugók uralják életüket. Ettől olyan szép egymás megismerése, az együtt élés, a megtartás.

Férfi, aki racionalizál, akit őrületbe lehet kergetni női érzelem-dömpingünkkel, mégis sportot űzünk ezzel, mi nők, mert mi úgy gondoljuk ez így kell, hogy legyen.

Nő, aki folyton két végpont között (hol fent, hol lent) ingázik. (Tisztelet a kivételeknek!) Eközben próbálja rázúdítani párjára, amit úgy gondol, zúdítani kell J

Tény, nem vagyunk egyformák. Tény, elcsúszások vannak, nem is kis mértékben, a kapcsolatokban.

Amit én érzékelek, tapasztalva, megélve saját kapcsolatomat és figyelve az embereket: nem a másik nem hibáztatása vagy éppen fetisizálása által kellene a kérdéshez közelíteni. Inkább az elfogadás, a megértés lehetne a vágyott harmóniához vezető út.

A másik, manapság sok nő él férfiként, nem engedik meg párjukat vezetni, tulajdonképpen viselkedésükkel kasztrálják a másikat.

Van-e titok? Szerintem a fő szempont, hogy ne akarjunk nőként férfiak lenni. Attól válhatunk képessé minőségi kapcsolatokat kialakítani, ha tiszteletben tartjuk a másik másságát, megéljük saját nőiességünket. Nem szeretnénk úgy gondolkozni, érezni, cselekedni, mint a férfiak. És viszont sem várjuk el, hogy úgy érezzenek, mint mi nők.

A férfi feladata a biztonság nyújtása, a nőé a szeretet. Kérdem én lehet-e biztonságot nyújtani, stabilitást adni folyamatos érzelgősséggel? És lehet-e robotként programozottan valódi, mély szeretettel teli légkört teremteni? Ugye, hogy nem?

Akkor miért szeretnénk folyton nőként férfivé válni? Miért a másik jelmezét szeretnénk magunkra aggatni, ahelyett, hogy sajátunkéba nőnénk bele? Miért nem vagyunk inkább NŐ-k? És ahelyett, hogy a másik felet analizálgatnánk, miért nem kezdjük el megismerni mélységeiben önmagunkat? Talán félünk árnyékainktól… Tudnunk kell azonban, árnyék nélkül fény sem létezhet. Talán azt gondoljuk, a másik megismeréséhez nem kell önmagunkat elfogadni, megismerni? Na, ez az, ami nem igaz!

NŐ-jünk fel a nőiességünkhöz! Csodálatos alkotásai vagyunk a természetnek. Teremtsük meg harmonikus önmagunkat és akkor a társkapcsolatunk is minőségi lehet. Harmóniát csak az képes maga körül teremteni, aki magában is megteremtette. Aki bentről kifelé él és nem fordítva.

Szeretettel: Szabó Ildikó

www.szildi.com