Nem szeretnénk bántani mást. Bántjuk inkább saját magunkat... Túlságosan meg szeretnénk kímélni másokat, eközben megfeledkezünk saját érzéseinkről. Elfojtjuk őket, megpróbálva fenntartani egy olyan békességnek vélt helyzetet, mely mélyen támadja lelkünket.

Mivel bántjuk önmagunkat? Olyan érzések terhét vesszük magunkra, melyeket nem vállalunk fel, nem mondunk ki. Valamiféle félre értelmezett tolerancia, tanult, hibásan helyesnek vélt viselkedés minta hatására felvesszük az éppen aktuális álarcot.

Mindezt miért? Csak, mert nem szeretnénk, ha egy-egy megnyilvánulásunkat harag övezné. Pedig az őszinteség nem bántó. Nem bántó, ha elmondjuk, mi hogyan látjuk, éljük meg a kérdést. Természetesen nem vagyunk egyformák, így előfordul, hogy szavaink is mást jelenthet a másik félnek. Elképzelhető, hogy megbántódik, mivel ő nem ehhez szokott, de talán idővel ő is megérti, hogy nem ellene szól, csak felvállaltuk, amit érzünk.  

Mégis inkább falakat építünk saját magunk köré. Álarcokat aggatunk önmagunkra. Nem merjük elmondani érzéseinket, úgy ahogyan vannak. Éppen ezért csak gyűlik bennünk a negatív energia és egyszer úgyis robbanni fog. És akkor már valószínűleg visszafordíthatatlan károkat hagy maga után.

Önmagunkat választva, érzéseinket felvállalva, megosztva hitelessé és példamutatóvá válhatunk környezetünk számára. Ez véletlenül sem önzés, bár tévesen sokszor annak gondoljuk.Ez nem más, mint önmagunk választása...

Nem lenne eredményesebb? Nem volna érdemesebb és szabadabb így élni?