Folyton másra vágyunk, mint ami van. Nem fogadjuk el a helyzetünket, az életünket. A körülöttünk lévőkben  hibát vélünk felfedezni. Hiszen amíg rájuk figyelünk, nem kell önmagunkon dolgozni. Azonban hogyan fogadhatnánk el bármit vagy bárkit, amíg önmagunkkal nem kerülünk összhangba? Amíg nem tudunk a jelenben lenni, jelen lenni...

Mi lenne, ha egyszerűen nyomnánk egy padlóféket és megállnánk? Újra gondolnánk önmagunkat. Figyelnénk végre igaz valónkra. Megnéznénk, mi az, amire nincsen befolyásunk, nem változtathatunk rajta. Van és kész! Ezzel egyet tehetek, elfogadom. Ne megalázkodjak, ne megalkudjak, csak vegyem tudomásul és lépjek tovább ezzel a felismeréssel, vonjam le a tapasztalatokat. Mi lenne, ha felhagynánk az önostorozással, ha elkezdenénk örülni az életünknek? Meglátnánk végre, hogy a fejünkben folyamatosan dolgozó idea gyár, amit felépítettünk, szépen szisztematikusan örök elégedetlenségünket szolgálja.

Élünk, létezünk, szeretünk, szeretve vagyunk. Ez maga a csoda! Keressük meg, mi az, ami feltölt. Keressük olyan emberek társaságát, akik a fejlődésre ösztökélnek, akik nem sápítozva visszarántanak, hanem húznak magukkal… felfelé. Kerüljük az energiavámpírokat, a játszmákba ne vonódjunk be! Töltsünk néha időt egyedül is. Tudom, nem ehhez szoktunk és szoronghatunk is az egyedülléttől, de értsük meg: ez nem magány. Az egyedül lét feltölt! Ilyenkor figyelhetünk igazán önmagunkra.

Egy szó, mint száz: ÉLJÜNK! ÉREZZÜNK! KAPCSOLÓDJUNK! SZERESSÜNK!