Mi nem elhamarkodottan mondtunk igent. Eloszlott a rózsaszín ködfátyol, túl voltunk sok csodálatos és kevésbé felemelő időszakon is. Voltak viharok, volt napsütés is. Előfordult, hogy borús volt életünk ege, de szikrázott nap is ugyanott. Viharok után mindannyiszor kitisztult az ég és a vihar magával ragadott sok mindent és a napsütés új, stabilabb minőségeket hozott. Jó ideje közös volt már az út, mégis meghagytuk a másiknak, hogy néha visszahúzódjon a saját kis világába. Éltünk, tapasztaltunk, majd közösen, megalapozottan hoztunk egy elhatározást.

Nekünk ez a szó, hogy igen, nem szó csupán. Üzenete van. Azt üzeni, innentől még inkább összetartozunk. Így szeretnénk, így vagyunk egyek és mégis, így vagyunk két független ember. Közösek a tervek, mégis teret adunk a másiknak.

Tisztában vagyunk vele, hogy egy kapcsolat munkás dolog. Nem kergetünk illúziókat. Nem szeretnénk saját képünkre sem formálni a másikat, mert tisztában vagyunk az elfogadás fontosságával. Nem marionett bábként szeretnénk a másik számára létezni, hanem hús-vér emberi lényként. Ez egy közös előadás, ami nem szólhat alá és fölé rendelt viszonyokról. Nem kényszeríthetjük a másikra akaratunkat.

Tudjuk, hogy jöhetnek még viharok, balgaság lenne azt gondolni, a fogadalom kizárja ennek lehetőségét. Azonban az összetartozás érzése gyógyír lehet. Tanuljuk egymást a mai napig. Tanuljuk kezelni a másik furcsaságait. Tanuljuk tisztelni a határokat, nem csak a párunkét, de saját magunkét is. És, ha elromlik valami, nem kidobjuk, hanem megjavítjuk. Mert számunkra ezt jelenti az igen. Számunkra a fogadalom már csak ilyen…