Meg nem történt találkozás... Amikor fizikailag nem találkozunk, soha nem érinthetjük, ölelhetjük meg, de mégis belénk ivódik a másik emléke. Örökre...Nem felejtjük, hogy minket választott, jött, jelen volt egy rövid ideig és utána úgy döntött, visszafordul. Visszafordul, meghozva azt az áldozatot, amit csak az hozhat meg, aki igazán szeret.

Mi marad utána? A hatalmas űr, lélek-szilánkok, éjszakánként párnába elzokogott bánat-könnyek tengere. Miért csak elbújva vállaljuk fel a fájdalmat? Miért nem vagyunk képesek fájdalmunk kimutatásával megköszönni azt az áldozatot, amit ez a kis lélek hozott? Miért nem vagyunk képesek meggyászolni, hogy elfoglalhassa méltó helyét életünkben?

Én itt most megteszem, elköszönök Tőled, Te drága Lélek. Köszönöm, hogy jöttél, köszönöm, hogy voltál egy darabig, hogy általad átélhettem a „milyen lenne, ha…” varázsát. Hálás vagyok Neked, hogy áldozatoddal megmutattad, nekem már  máshol van a helyem. Elgyászollak, mert tudom, hogy köszönetet így mondhatok Neked, el így engedhetlek, tovább így léphetek. Lépnem kell, mert az élet folyása ezt kívánja meg. Folytatnom a megkezdett utam, felépíteni valami értékeset, hogy áldozatod ne legyen hiábavaló. Szeretni, segíteni, alkotni, mert most ennek van itt az ideje!

Mindent köszönök Neked! Hálás vagyok tanításodért. És most tovább lépek, de lelkemben örökre őrizlek. Talán egyszer, amikor itt lesz az ideje, ismét találkozunk...