Az első, amit látok belőled. Benyomása örökre szól.

Szem, mely lelked tükrözi vissza.

Mosolyogsz, de a szemed szomorú?

Látom, érzem! Kemények a ráncok, mesterkélt a mosoly.

Tud örülni a lelked? Tud szabadon szárnyalni?

Engedd meg neki, engedd meg, hogy őszintén mosolyoghasson!

Látni fogom, látni fogják mások is, hogy ez már igen, ez már tényleg

egy belülről fakadó, felszabadító mosoly.

A lelked tükre elárulja, mi zajlik legbelül.

A mesterkélt mosoly sem rejti el, ha belül háború dúl.

Engedd, engedd a lelked kibontakozni, szárnyalni hát és mosolyogj belülről, őszintén!

Csillogjon a szemed!

… úton önmagamhoz. Elindultam. Régóta vágytam erre az elindulásra. Tudtam és éreztem, van pár olyan terület, önmagam területei, melyek még feltérképezésre, kiteljesedésre várnak.

Egy őszi délutánon történt: egy csodálatos emberrel az oldalamon, ráébredtem, hogy ahogyan eddig volt, az már kevés. Ráébredtem, ha könnyíteni szeretnék a saját és szeretteim életén, ahhoz nekem is oda kell magam tenni, kőkeményen meg kell dolgoznom az átalakulásért. Tenni kell a lelki egyensúlyért.Tenni és nem csak elhatározni. Az elhatározás önmagában kevés.

Rendben! –gondoltam. Ám legyen, gyertek ülések, gyertek könyvek. És igen, e kettő eredményeként… gyere tanulás.

Mondhatnám, Isteni hármas. Csodálatos új világ. Minden más lett, minden más színben tűnt fel. A maguk teljességében láttam hiányosságaimat. Érezni kezdtem, hol vannak a blokkok, amik vissza-visszarántanak, mint megannyi gumikötél. Megszületett a végső elhatározás, én közelebb szeretnék kerülni önmagamhoz. Felszámolni a blokkokat. Meghúzni a határaimat. Kevesebbet agyalni, jobban meg- és átélni. Teljességben létezni.

Eljuthatok? Elindulhatok. Eljutni, megérkezni? Inkább folyamatosan utazni, hiszen ez az út mindig újabb és újabb mellékutakat nyit. Mert az örök mozgás és változás törvénye rám is igaz. És éppen ez a csodálatos benne. Élvezem-e? Igen és nagy betűkkel is IGEN. És nehéz-e? Igen. Nagyon is, de a jelző csodálatosan… csodálatosan nehéz.

Tudod miért? Mert én már nem keresem önmagam, hanem úton vagyok, úton önmagam felé. És ez az út nem sötét, nem félelmetes, hanem napsütéses és felismerésekkel teli.

Mit érzek? Hálát… végtelen és kifogyhatatlan hálát, hogy itt lehetek, hogy tapasztalhatok. Köszönöm, bár ez a szó édes kevés. Köszönöm, hogy elindulhattam! És hogy kiknek? Nem részletezem, tudják ők jól! Nélkületek mindez semmit nem ér! Mert vagytok, támogattok, fogjátok kezem.

Mindig mérlegelj! Ne az vezérelje viselkedésedet, hogy mit várnak el tőled mások. Hiszen mások, másként szocializálódnak, más dolgok számukra a fontosak. Soha ne téveszd szem elől a belső hangod üzenetét. Egy pillanatra sem szabad azt hinni, hogy rossz vagy azért, mert másként ítélsz meg bizonyos helyzeteket, mint ahogyan azt a feléd, szeretteid felé irányuló elvárások diktálják.

Természetesen, senkit sem arra szeretnék buzdítani, hogy mindenkin átgázolva, mindenkit figyelmen kívül hagyva éljen...Ebben a pár sorban inkább azokra az esetekre gondolok, amikor az el nem fogadás veszélye miatt tennénk erőszakot saját vagy hozzánk közel álló emberek lelki sugallatán.

A minap történt, hogy egy régóta jelen lévő ellentét a csúcspontjára hágott. Már hosszú ideje nem értettem egyet azzal az elvárással, amit a gyermekemmel szemben „Mert ez a szokás” felkiáltással támasztottak. Ő pedig zsigerből tiltakozik, mert a lelke nem tud azonosulni vele. Rossz gyerek ő ettől? Nem, nem az, csak egyszerűbb bírálni…

Kiálltam érte, gondolkodás nélkül, anya tigrisként. Hiszen folyamatosan támadások érik, egy olyan dolog miatt, amit ha a meglett felnőttek kicsit hátra lépve tudnának másként szemlélni, már nem is lenne téma.

Fel meri vállalni önmagát és a saját belső indíttatása alapján cselekszik. Ami számára idegen, de a mások sekélyes nézőpontja szerint elvárt, azt nem hajlandó megtenni. Roppant nehéz erőpróba ez egy cseperedő gyermeknek.

Mellé álltam, hiszen így tanulja meg megvédeni magát. Hogy gyermekként kiállnak érte a szülei. A legcsodálatosabb visszajelzés az volt, amikor a maga gyermeki őszinteségével azt mondta: „Anya, köszönöm, hogy kiálltál értem!” Kell ennél több? Nem hinném…

Mindig mérlegelj és válaszd a számodra legfontosabbakat! A többiek pedig vagy megfejlődik önmagukat vagy továbbra is értetlenkedve szemlélik a Te kiegyensúlyozott, biztos értékrendedet. Viszont Te erősebb leszel, mert megmaradhat a tartásod. A negatív gyermekkori élmények kitörölhetetlenek. Összeforrhatatlan sebek maradnak a lélek mélyén. Éppen ezért nem szabad utat engedni nekik.

A fő, hogy Te ott tudsz állni, biztos háttérként a legfontosabbaknak. És ez számít. Csak ez számít igazán!

Mert ha másként cselekszel, ha a szőnyeg alá söpröd a problémát, akkor ezt a mintát adod tovább. Arra tanítod utódaidat is, hogy soha, semmikor ne álljanak ki magukért. Alkudjanak meg, a megalkuvás pedig halálos méreg!

Szívből cselekedj, mert ha nehezebbnek is tűnik az adott pillanatban, így hű lehetsz saját értékrendedhez.  Magadénak tudhatod a legfontosabb emberek bizalmát és ez az egyik legértékesebb dolog az életben.

Legbelül vannak a válaszok.

Ne ess kétségbe,

Befelé nézz és figyelj!

Ne add fel,

Ne hajszold!

Csak figyelj!

Kívül keresed, mert egyszerűbbnek véled,

Mert ezt tanultad régen.

Most egy pillanatra állj, figyelj befelé…

Hallasd és érezd

Mi áramlik Benned

Nem hallod, majd suttog,

Később hangosan szól Hozzád.

Hidd el, hogy megtalálhatod.

Ha hagyod, a válaszok felfedik magukat

Benned találnak Rád.

Ne add fel!

Csak engedd, hogy belső hangod szóljon Hozzád!

Te hogyan reagálsz? Mire összpontosítasz? Én két utat látok. Az egyik: megengeded magadnak, hogy problémaként kezeld a helyzetet. Ez a veszélyesebb megközelítés. Ez könnyen maga alá temet, teret engedve a negatív hozzá állásnak.

A másik út, ha – legyen is bármennyire riasztó – helyzetként kezeled, ami adódott. Nem engedsz teret a romboló önsajnálatnak, a félelemnek. Csak a megoldásra gondolsz. Arra fókuszálsz, hogy a lehető legjobbat hozd ki a helyzetből. Legyen bármilyen nehéz vagy fájdalmas a döntés, nem futsz el előle. Ha olyasmivel találod magad szemben, amit rajtad kívül álló okok befolyásolnak, akkor főleg nem szabad engedni a rossz hangulat uralmának.

Úgy vélem, a helyzetek megoldhatóak. Higgadtan, pánik nélkül. A probléma viszont blokkol, és maga alá temet.

Kezeljük hát helyzetként életünk eseményeit. A jót és rosszat egyaránt. Ha középen tudunk maradni, egyformán higgadtan fogadni a jót és a rosszat is, nem lengünk ki sem negatív sem pozitív irányba. Ezzel a módszerrel könnyebben tudjuk majd a negatív híreket, történéseket is feldolgozni.

Mindig arra kell gondolni, ha én magam képes vagyok nyugodt maradni, az már önmagában fél siker. Ezzel a módszerrel könnyedebben lehet megélni az életeseményeket.

Nehéz ez? Igen, az, de a végeredmény szentesíti az eszközt. Helyzetekre fel!

Hitrendszer. Rendkívül fontos, sokak számára titokzatos fogalom. Tetteink, cselekedeteink formálják. Amit tettünk  korábban, belénk ivódik és észrevétlenül felszínre tör egy későbbi viselkedésformában, amikor hasonló helyzettel találjuk magunkat szemben.

Éppen ezért nagyon fontos felfedezni és folyamatosan átírni tapasztalatainkat. Dolgozni hitrendszerünkön.Hiszen, amiben hiszek, ami számomra minta, érték az bennem van elraktározva és meghatározza viselkedésemet.

Velem is történt már olyan esemény, ami kialakított egy reakció mintát, mely később visszaköszönt. Először nem értettem, mi történik velem...

Volt egy periódus az életemben, amikor nem mertem figyelmet adni egy bizonyos személynek. Bezárkóztam és minden erőmmel elhatárolódtam tőle.Tettem ezt egyszerűen félelemből. Tartottam tőle, ha túl sok figyelmet szentelek neki, ezzel vissza fog élni és rám telepszik.

Az évek teltek, múltak és egyre inkább zavarni kezdett, hogy amikor valaki figyelni szeretett volna rám, törődni velem, nem tudtam kellőképpen lereagálni a helyzetet.

Aztán kezdett kikristályosodni a felismerés, hogy történt egyszer, régen valami. Én pedig jól megtanultam a leckét, bezárkóztam. A hitrendszerem nem tett különbséget, nem ismerte fel, hogy ez már egy teljesen más helyzet, más emberekkel, csak követte a mintát. Nem engedett figyelmet adni!

Visszaköszön a múlt. Nem adtam figyelmet a múltban. Hitrendszeremben ez szerepelt. Nem adok figyelmet, akkor nem sérülhetek.

Végre felismertem, hogy nem a figyelmet kell elutasítani. Nem ez a megoldás. Egyszerűen csak meg kell húzni a határokat. Bizonyos dolgokat diszkréció kell, hogy övezzen. Védettséget érdemelnek életem azon aspektusait, melyek még képlékenyek, sérülékenyek.

Időnként felül kell vizsgálni a hitrendszeremet. Szelektálni kell, kiselejtezni a használhatatlanná vált berögződéseket. Átírni az elavult, de még hasznosítható részeket. Hiszen mindig minden változik. Így mi magunk is. Nem alkalmazhatjuk folyton ugyanazt a hitrendszert sem. Ez egy folyamatos munka, de gyönyörű és nagyon színes elfoglaltság.