… úton önmagamhoz. Elindultam. Régóta vágytam erre az elindulásra. Tudtam és éreztem, van pár olyan terület, önmagam területei, melyek még feltérképezésre, kiteljesedésre várnak.

Egy őszi délutánon történt: egy csodálatos emberrel az oldalamon, ráébredtem, hogy ahogyan eddig volt, az már kevés. Ráébredtem, ha könnyíteni szeretnék a saját és szeretteim életén, ahhoz nekem is oda kell magam tenni, kőkeményen meg kell dolgoznom az átalakulásért. Tenni kell a lelki egyensúlyért.Tenni és nem csak elhatározni. Az elhatározás önmagában kevés.

Rendben! –gondoltam. Ám legyen, gyertek ülések, gyertek könyvek. És igen, e kettő eredményeként… gyere tanulás.

Mondhatnám, Isteni hármas. Csodálatos új világ. Minden más lett, minden más színben tűnt fel. A maguk teljességében láttam hiányosságaimat. Érezni kezdtem, hol vannak a blokkok, amik vissza-visszarántanak, mint megannyi gumikötél. Megszületett a végső elhatározás, én közelebb szeretnék kerülni önmagamhoz. Felszámolni a blokkokat. Meghúzni a határaimat. Kevesebbet agyalni, jobban meg- és átélni. Teljességben létezni.

Eljuthatok? Elindulhatok. Eljutni, megérkezni? Inkább folyamatosan utazni, hiszen ez az út mindig újabb és újabb mellékutakat nyit. Mert az örök mozgás és változás törvénye rám is igaz. És éppen ez a csodálatos benne. Élvezem-e? Igen és nagy betűkkel is IGEN. És nehéz-e? Igen. Nagyon is, de a jelző csodálatosan… csodálatosan nehéz.

Tudod miért? Mert én már nem keresem önmagam, hanem úton vagyok, úton önmagam felé. És ez az út nem sötét, nem félelmetes, hanem napsütéses és felismerésekkel teli.

Mit érzek? Hálát… végtelen és kifogyhatatlan hálát, hogy itt lehetek, hogy tapasztalhatok. Köszönöm, bár ez a szó édes kevés. Köszönöm, hogy elindulhattam! És hogy kiknek? Nem részletezem, tudják ők jól! Nélkületek mindez semmit nem ér! Mert vagytok, támogattok, fogjátok kezem.