Motoszkál legbelül valami, nem hagy nyugodni; felrémlik egy cél előttünk, fojtogatóan erős vágyat érzünk, cselekednénk… Másként szeretnénk csinálni, mások szeretnénk lenni. Önmegvalósításra vágyunk, arra, hogy ne robot üzemmódban teljenek napjaink, hanem valós értéket képviselhessünk…

Ugye ismerős érzések ezek?

És mi történik ilyenkor általában? Bekapcsolnak a tanult viselkedésmintáink, meghallunk pár „segítő” szándékú megjegyzést. Ezek annyira meghatározóak, hogy rögtön magunkévá is tesszük őket. Mantráinkká válnak. Legyintve éljük tovább mindennapjainkat: „Nekem ez úgysem fog sikerülni!” felkiáltással.

Megnyugtatjuk magunkat. Jó minden, ahogyan van! Sajnos, a legtöbbször még a megvalósítási kísérlet előtt elbúcsúzunk vágyainktól. Mások is éltek, boldogultak, gondoljuk legbelül. És botorkálunk tovább, botorkálunk életünk országútján!

Ahelyett, hogy hinni kezdenénk saját magunkban. Elhinnénk, hogy képesek vagyunk küzdeni a vágyaink megvalósításáért.

Nem meglepő ez egyáltalán! Mik a társadalmilag elfogadott, elismerést kiváltó életutak?

Tanuljunk jól, szerezzünk jó jegyeket! Legyen egy jó munkánk! Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a siker rendkívül fontos momentuma életünknek!

Biztos, hogy csak ez az egy út vezet a sikerhez? Nem ég ki az a gyerek, aki állandóan csak a jegyekért küzd? Nem ég ki később felnőttként, amikor a társadalom által jónak titulált munka szétforgácsolja?

Tanulni az ismeretekért, munkát vállalni hivatástudatból sokkal inkább gyümölcsöző megoldás lehetne, mint csak a fenti, megszokott mintákra törekedni.

Úgy gondolom, lehet és kell is ezt másként csinálni! Ha nyitott szemmel járunk, számos pozitív példát láthatunk. Csak éppen ott a mumus, a komfortzónánk, megspékelve a nagy mértékű megfelelési kényszerünkkel a külvilág felé. Ezek igen is akadályoznak bennünket, hogy a saját igényeink szerint alakítsuk sorsunkat!

Egyáltalán nem mindegy, hová vezet az a bizonyos országút. Hiszen egyszer megyünk végig rajta életünk során.

Hidd el, kedves Olvasó, tudom, miről beszélek. Én is az útkeresésem eredményeként érkeztem meg oda, ahol vagyok jelen pillanatban. Függetlenül attól, hogy számomra ez még korántsem a végállomást jelenti, állíthatom, hogy nagy ajándéka életemnek. Ajándék, amit mertem kibontani. Bár megvallom, egyáltalán nem volt könnyű! Tele voltam félelemmel, kétségekkel.

Sokszor én is a mantráimra hallgattam. Azóta már tudom nem érte meg halogatni. Az elvesztegetett idő is hasznos volt azonban, abból a szempontból mindenképpen, hogy most teljes elszántsággal tudok kiállni a jövőképemért. Tudom, mi az életutam, mert rátaláltam!

Soha nem késő lépni! Sőt ugrani! Akár szakadékot is!

Rendkívül hálás vagyok kedves mentoromnak, hogy a közös munkánk eredményeként ugrani mertem. Az Ő szavai akár iránytűként is szolgálhatnak: „Amikor merünk szakadékot ugrani és nem csak toporzékolunk körülötte, akkor ilyen és ehhez hasonló dolgok születnek!”

Minden embernek éreznie kell, mit jelent az Ő életében az, hogy „ilyen és ehhez hasonló dolog”! Biztos vagyok benne, van számos megvalósítatlan vágykép mindenkinek az életében.

Mi marad még hátra? Hagyd abba a toporzékolást: UGORJ!