Karácsony közeledtével előtérbe kerülnek emberi kapcsolataink. Jó esetben, ha nem havaz be bennünket teljes mértékben az ajándékok utáni hajsza őrülete. Ennek kapcsán elgondolkodtam a kapcsolataink, főleg a párkapcsolataink fázisain. Mi az, hogy jó kapcsolat? Van-e ilyen egyáltalán? Mennyit kell nekünk személy szerint tenni azért, hogy működjön a dolog?

Szeretettel osztom meg Veled, Kedves Olvasó:

Bizsergető érzés átélni egy kapcsolat kezdetét. Energiabombák robbanásának időszaka ez. Amikor még csak az őszinte vágy van a másik megismerése iránt. Vonzódunk, földöntúli, megmagyarázhatatlan energiákat adunk és kapunk. Tápláljuk az egymás iránti odaadást.

Jó esetben, ha őszintén akarunk belevonódni, még nincsenek játszmák. Hiszen a csodálatos rózsaszín köd von be mindent. Még önmagunkat adjuk, még nem félünk saját mumusainkat megmutatni a másiknak. Nem viselünk álarcokat.

Amikor alább hagy a kezdeti hév két dolog történhet. Vagy szétválunk, mert már belelátunk a másikba. Amit ott találunk, előfordulhat, hogy nem tetszik. El is feledkezünk arról, hogy a másikat nem véletlenül vonzottuk be. Éppen mi, éppen akkor és ott. Nem hiszek a véletlenekben. Az élet elénk sodor embereket, eseményeket, mert célja van velük. Tanítóink ők, ameddig arra hivatottak. Azonban a saját útjuk valószínűleg csak ideig-óráig fonódik össze a miénkkel.

Vannak, akik ezeket a pillanatnyi kapcsolatokat részesítik előnyben. Hányszor hallottam már: „Erre nekem nincs időm.” „Most ez nem fér bele az életembe.” És még számos hasonló mondatot olyanoktól, akiket akár hivatásos kiugróknak is hívhatnék. Akik nem mennek végig egy kapcsolat fejezetein. Az előszó után leteszik a könyvet. Miért? Mert félnek. Nem a másiktól, nem is a kapcsolattól. Saját maguktól! A közös történet kibontakozása riasztja el őket. Mert közben önmaguk rejtett tulajdonságai is felszínre kerülhetnek.

Ez a félelem óriási energiákat emészt fel. Azonban ezek az emberek már-már szakértőivé válnak a kifogásgyártásnak. Ahelyett, hogy vennének egy mély levegőt és előre lépnének, egy helyben toporognak tovább.

Merjük vállalni önmagunkat, ne féljünk lelkünk rejtett bugyrait is feltárni választottunk előtt. Fejlődünk, egymást húzva haladunk egyre feljebb és feljebb önismeretünk létrafokain.

Ne féljünk a hétköznapok egyhangúságától sem. A mai felgyorsult világban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig minden pillanatnak „szólnia kell valamiről”. Elfelejtjük, az apró dolgokban is megtalálható a szépség. Csempésszünk bele egy kis izgalmat, másságot a mindennapokba. Néha elég egy mosoly, egy kedves szó, egy összepillantás és már nem is ugyanolyan az a nap. Figyeljünk, beszélgessünk és hallgassunk…

Formálhatjuk is a másikat, de nem erőszakossággal. Hanem tetteinkkel, szeretettel, elfogadással. És nem utolsó sorban hitelességünkkel.

Emlékezzünk csak, mi is a kapcsolat alapja? A folyamatos adok-kapok. Ha egészséges az egyensúly, nagy valószínűséggel a másik is a mi minőségünk szerint fog cselekedni. Teszi ezt azért, mivel akaratlanul is kihat rá viselkedésünk. Választottunk is arra az értékrendre fog törekedni, amire mi tetteinkkel sarkalljuk.

Elfogadunk és befogadunk. Tanulunk és tanítunk. Tesszük ezt önmagunkért és a másikért. A közös jövőnkért.

Nem csak karácsony táján, hanem az év 365 napján általában....