Különbözőek vagyunk, mégis egyformák. Ebből adódóan reagálunk másként életünk során. Másként élünk meg eseményeket, kapcsolatokat, örömöt, bánatot. Más a feldolgozási mechanizmusunk. Éppen ezért a kritikához fűződő viszonyunk is más és más.

A köztudat (nagy általánosságban) negatív kicsengéssel ruházta fel a kritika fogalmát. Alapjában véve azonban, rajtunk áll, hogyan használjuk, vagy nem használjuk a kritikát életünk során. Elvitathatatlan, hogy hatással bír tetteinkre, gondolatainkra, érzéseinkre egy-egy elhangzott kritikus (vagy annak vélt) megjegyzés. A hatás azonban sok esetben igen is lehet pozitív!

A kritika nem feltétlenül rombol, sőt néha kifejezetten szükséges, hogy jó irányba tereljen, vagy éppen kimozdítson a posványból. És néha kifejezetten jól jön egy kis rombolás, ott, ahol már amúgy is borulni készül valami. Csak éppen sokszor hajlamosak vagyunk a rossz oldalát látni és belesüllyedni a kesergésbe, önsajnálatba.

Hasznos, szükséges, van létjogosultsága a kritikának, bármennyire is rémisztőnek tűnik olykor. Törekedjünk rá, hogy ne a negatív aspektusaira összpontosítsunk. Ha negatív érzéseket is kelt bennünk elsőre, éljük meg, szenvedjük meg, ha kell. Azonban akkor se adjuk át magunkat ennek az energiának, hanem lássunk át rajta. Nézzünk rá az üzenetére. Ne ragadjunk le a rossz érzéseknél, amiket elsőre kelt.

Szerintem így is lehet használni a kritikát. Így is, mert így könnyebb, mert így előre visz.

Szerinted? :)

Évtizedekig egyedül voltam a világban. Nem is gondoltam rá, hogy valahol, tőlem nem is olyan távol létezel. Valahogy mégis éreztelek. Te tudtad, hogy én vagyok. Az évek teltek, múltak, benned felébredt a megismerés vágya. Keresni kezdtél, kutattál. Végül édesapánk elvesztése hozott össze bennünket. Te kerestél, sokat, sokáig, végül mégis én találtam Rád. Mondhatni, egy szempillantás volt csupán.

Nincsenek véletlenek… Akkor, ott ennek kellett történnie, ennek volt itt az ideje. Találkoznunk kellett. Idegennek kellett volna, hogy lássalak, de mélyen belül éreztem, egyáltalán nem vagy az. Arcod apánk arca. Amikor Rád nézek, mintha őt látnám. Beszélgetünk. Két testvér, akik tegnap talán az utcán is idegenként mentek volna el egymás mellett.

Elmeséled, hogyan kerestél, ahogyan korábban apánkat kerested, akit apró gyermekként láttál utoljára. Kutattad a gyökereidet. Minden egyes mondatod tölti a bennem évek óta tátongó űrt. Apámnak, aki nem sokat adott most mégis hálás vagyok, mert Téged neki köszönhetlek. Ő Téged adott nekem. Tán a legértékesebbet, amit adhatott.

Amikor először találkoztunk is éreztem, valami összeköt Veled. És ahogyan szépen, lassan beengedlek az életembe, ahogy engedem magamnak, hogy megismerjelek, feltűnnek a hasonlóságok. Új, csodálatos, megmagyarázhatatlan, amit érzek.

Apánk elköszönt, de örökül hagyott egy köteléket. Köszönöm a Sorsnak, hogy Hozzád elvezetett. Most már nem engedlek és bízom benne, Te sem engedsz. Ott leszünk egymásnak, mi a meglelt testvérek.