Évtizedekig egyedül voltam a világban. Nem is gondoltam rá, hogy valahol, tőlem nem is olyan távol létezel. Valahogy mégis éreztelek. Te tudtad, hogy én vagyok. Az évek teltek, múltak, benned felébredt a megismerés vágya. Keresni kezdtél, kutattál. Végül édesapánk elvesztése hozott össze bennünket. Te kerestél, sokat, sokáig, végül mégis én találtam Rád. Mondhatni, egy szempillantás volt csupán.

Nincsenek véletlenek… Akkor, ott ennek kellett történnie, ennek volt itt az ideje. Találkoznunk kellett. Idegennek kellett volna, hogy lássalak, de mélyen belül éreztem, egyáltalán nem vagy az. Arcod apánk arca. Amikor Rád nézek, mintha őt látnám. Beszélgetünk. Két testvér, akik tegnap talán az utcán is idegenként mentek volna el egymás mellett.

Elmeséled, hogyan kerestél, ahogyan korábban apánkat kerested, akit apró gyermekként láttál utoljára. Kutattad a gyökereidet. Minden egyes mondatod tölti a bennem évek óta tátongó űrt. Apámnak, aki nem sokat adott most mégis hálás vagyok, mert Téged neki köszönhetlek. Ő Téged adott nekem. Tán a legértékesebbet, amit adhatott.

Amikor először találkoztunk is éreztem, valami összeköt Veled. És ahogyan szépen, lassan beengedlek az életembe, ahogy engedem magamnak, hogy megismerjelek, feltűnnek a hasonlóságok. Új, csodálatos, megmagyarázhatatlan, amit érzek.

Apánk elköszönt, de örökül hagyott egy köteléket. Köszönöm a Sorsnak, hogy Hozzád elvezetett. Most már nem engedlek és bízom benne, Te sem engedsz. Ott leszünk egymásnak, mi a meglelt testvérek.