Annyira meg akarunk felelni a társadalom elvárásainak, be akarjuk zsebelni az „illemtudó” minősítést, hogy végül háttérbe szorítjuk saját magunkat.

Nem tartjuk szem előtt a kérdést: Mi jó nekünk tulajdonképpen?

Amikor meg akarunk felelni másoknak, esélyünk van rá, hogy ez sikerül is. Mivel minden idegszálunkkal a megfelelésre törekszünk. Mit élünk át eközben mi, milyen lelki folyamatok zajlanak bennünk? Amikor számunkra valójában elfogadhatatlan álarcokat aggatunk magunkra, csupán az illem kedvéért?

Jó ez nekünk? Valójában nem, a lelkünk érzi is ezt és életünk hosszú évtizedei alatt rengeteg sebet ejtünk rajta. A legtöbb esetben észre sem vesszük ezeket a sebeket, egészen addig, amíg nem jelentkeznek valamilyen fizikai tünetként. Vagy már nem bírjuk tovább hordozni a saját lelkünknek okozott terheket és összeomlunk.

Nem divat befelé fordulni, csak rohanunk tovább egyik napból a másikba. Tesszük a dolgunkat, eközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a befelé figyelésről, lelki szükségleteinkről.

Miért is szeretnénk annyira megfelelni a velünk szemben támasztott elvárásoknak? Egyszerűen ezt tanultuk, zsenge gyermekkorunk óta formálnak bennünket a bevett társadalmi viselkedésminták alkalmazására.

Önmagunk belső igazsága ellen vétkezünk azzal, amikor belekényszerítjük saját magunkat egy-egy viselkedésmintába, ami idegen tőlünk. Amikor magunkra erőltetünk egy nézetet, csak mert a többség véleménye abba az irányba húz. Amikor rászólunk a gyerekeinkre, megtörve önbecsülésüket, mert mások elvárásokat támasztanak velük szemben. Ráadásul a legtöbb esetben banális elvárásokat, azonban ahhoz elég súlyosak ezek az esetek, hogy örök életre szóló sérülést okozzanak a bimbódzó gyermeki lélekben.

Sajnos, sok helyen a mai napig tartja magát az a nézet, hogy milyen szülők vagyunk mi, ha felkínáljuk a választás lehetőségét utódainknak? Ha nem „neveljük” meg azt a gyereket! Egyszerűen csak hagyjuk kibontakozni.

A félreértések elkerülése végett, hozzá szeretném fűzni, nem a szélsőséges megnyilvánulásokat tartom elfogadhatónak. Úgy gondolom, felnőtteknek és gyerekeknek is nagyon fontos, hogy igenis legyen választási lehetőség. Ezzel együtt jár, hogy merjünk néha nemet is mondani!

Egyáltalán nem arra gondolok, hogy ne vegyünk figyelembe másokat! Legyünk asszertívak! Tanuljunk meg kiállni a saját érdekeinkért, véleményünkért. Anélkül, hogy másokat megbántanánk szavainkkal, cselekedeteinkkel!

Örökítsük ezt át gyerekeinkre is, hogy felesleges lelki béklyók nélkül indulhassanak az életben, válhassanak kiegyensúlyozott felnőtté! Valós önmagukká!