Mosolyog, miközben terveiről mesél. Figyelek rá, látom arca szépségét. Megérzem belső bizonytalanságát, melyet palástolni próbál. Érdekel, amit mond, érdekel, miért üzennek mást szavai, mint szeméből áradó kétségei. Lénye megérint, elgondolkodtat. Szép, kedves, de valami hiányzik, valamit elfed.

Mesél. Célokról és tervekről. Figyelem, mert érdekel. Érdekel, miért a nehezebb utat választja? Miért kívül keres? Miért kizárólag élményekben rejlik számára az önmegvalósítás? Olyan, mintha folyton bizonygatna. A külvilágtól várna visszaigazolást. Félne magába nézni és megismerni valódi önmagát.

Ezt a rejtőzködést önmaga elől szolgálják a tervek, amikbe beavat. Valamiféle dac és felsőbbrendűség vezérli. Ő megmutatja, ő tudja, ő mások életét remekül megoldja. És eközben a sajátja? Ki nem mondott elégedetlenség űzi. Értékeket halmoz, élményeket kerget. Egy pillanatra sem áll meg.

Arca szép, de mosolya rég ráfagyott, nem őszinte, nem belülről fakad. A külvilágnak szól, hogy elfedje a belül kavargó kétségeket, indulatokat.

Olyan, mintha ki szeretné színezni élete mindennapjait, amikor már túl sok a rutin, túl sok az ugyanolyan pillanat. Ehhez el kell mennie, meg kell mutatnia másoknak, ő mennyi mindent elért, megvalósított. El kell mennie, el kell menekülnie. Az életéből, saját belső hangjai elől elfutnia.

Hallgatom szavait, figyelem gesztusait és megérzem a maszk mögött a valódit. Látom, hogy ez a mosoly lehetne valós is. Ez a szép arc lehetne könnyed, álarc nélküli. Érzem az értéket a sérelmek, megfelelési kényszer építette fal mögött. Remélem, egyszer majd ő is megérzi és saját magát tudja választani! Mert szép a lénye, nem csak az arca, mert őszinte is tudna lenni mosolya...