Szülővé válva óriási lecke elé állít bennünket az élet. A fogantatás pillanatától kezdve felelősséggel tartozunk egy életért. Óriási felelősséggel. Főként a mi vállunkon a teher, hogy milyen utat mutatunk, mit engedünk kihozni gyermekünknek a saját életéből. Vagy éppen miben gátoljuk meg.

Igen, az élet legnagyobb ajándékát adtuk. De ne felejtsük el, ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy visszaéljünk szülői szerepkörünkkel.

Támogassuk gyermekeink előre haladását. Egyengessük útjukat, saját adottságaihoz mérten. Ne nyomjuk el személyiségüket. Természetesen a „mi” gyerekünk. De nem a miénk! Ő saját maga, a saját kis lényével, vágyaival, egyéniségével.

Ne akarjunk önmegvalósítani az Ő kárára. Ne akarjuk vele megvalósíttatni, amiről úgy gondoljuk, a mi életünkből hiányzik. Ami nekünk nem adatott meg, nem az ő feladata elérni.

Törődjünk és szeressünk!

Ne csak külön az egyiket vagy a másikat. Így együtt, összekötve a két érzést, cselekvést.

Ha azt gondoljuk, szép ruhákban járatjuk, etetjük, beíratjuk egy jó iskolába és ezzel megtettünk mindent, tévedünk! Ne trenírozzunk, szeressünk! Hallgassuk meg, ha valami bántja! Vigasztaljuk meg! És saját felnőtt szerepkörünket levetkőzve, merjünk leguggolni, ne csak fentről, az uralkodói magasságból kommunikáljunk vele.

Hiszen a beszélgetések, játékok, nevetések, amik igazán fontosak. Kell a bázis, egy erős alap. Alap nélkül egy ház is összedől, épülhet bármilyen első osztályú alapanyagból.

Miért várjuk el akkor, hogy ha egy gyermeknek csak a szükségleteire figyelünk, ha csak törődünk vele, kiegyensúlyozott legyen?

Mutassunk példát, minőségi életre sarkalljuk. Tanítsuk meg észrevenni a szemmel nem látható dolgokat. Hogy általában sokkal több van a dolgok mögött, mint azt elsőre gondolnánk...