Kapjuk és adjuk is őket.

Hogy mik ezek? A kéretlen tanácsok…

Sokszor nem vesszük észre, hogy mit is szeretne a másik. Beszélgetünk valakivel, meghallgatjuk. Elképzelhető, hogy neki csak ennyire volna szüksége, hogy hallgassuk. Ne tovább, de mi már rázendítünk és osztjuk az „észt”… Kérte? Nem, valószínűleg még csak nem is utalt rá, de ez valahogy belénk rögzült.

És addig sem kell a saját kis csomagjainkban kutakodnunk. Inkább máséban turkálunk.

Óriási csapda ez! Hogy miért? Mert mindenkinek a saját problémája a féltve dédelgetett kis tulajdona. Mi meg oda állunk és pár huszárvágással elintézzük. Mintegy megfosztjuk a problémájától. Fel is dühítjük, magunkra is haragítjuk sok esetben a másikat ezzel a hozzáállásunkkal.

Lehet, hogy a probléma tényleg nem is olyan óriási. De a másiknak fontos, hogy a saját útján egyedül mehessen végig és lássa meg a megoldást. Nem vehetjük el más problémáját! Gondoljunk erre. Meg kell tanulni tiszteletben tartani a másik lelki síkját.

Inkább tegyük fel a kérdést: „Szeretnéd hallani a véleményemet? Vagy csak kibeszélni szeretted volna magadból?”

És ha igen a válasza, akkor se mindent tudó bölcs bagolyként zendítsünk rá, hanem csak mondjuk el, mi mit gondolunk a témáról.

Természetesen a másik oldalon kapjuk mi is ezeket a cukiságokat. Cukiságok egész tárházát képesek ránk zúdítani, ha hagyjuk… és itt van a nagyon fontos szempont! Ha hagyjuk…

Mert mit csinálok, ha hagyom? Kitárulkozom, teljes egészében a másik elé tárom a problémámat, vele együtt a bensőmet. Utána pedig legtöbbször jön a kattogás a véleménye hallatán. Valószínűleg én ezt nem akartam hallani, csak elmondani akartam. Tanácsot, na, azt már nem, köszönöm! Nem akartam én agyalni, csak beszélgetni.

Az is előfordul, hogy még nem vagyok azon a szinten, hogy elfogadjam a tanácsot, ami ráadásul legtöbb esetben szubjektív. És igen, lehet, hogy a másik sincs azon a szinten, hogy joga lenne osztogatni, pláne nem kéretlenül.

Csak éppen divat belemászni a másik életébe, érzéseibe. "Én aztán tudom" felkiáltással, majd én aztán megmondom hozzáállással mindent lehet!

Mások vagyunk, másként érzünk, más az életünk. Óriásiak a nézőpontbeli különbségek. Hiszen más a szemszög. A magunkkal hozott mintáink és életünk során begyűjtött történeteink sem azonosak. Még akkor is, ha mi is átéltük, megéltünk hasonlót. Azóta mi is fejlődtünk, a másik pedig nem azonos velünk!

Mi a módja, hogy felvértezzük magunkat ezek ellen a tanácsok ellen?

Kellenek a határok.

Legyenek határaink, hogy mikor, hol, kinek és legfőképpen mennyire tesszük magunkat pellengérre. A határok felállításával és tiszteletben tartásával elkerülhetőek ezek a sokszor sebző „jó” tanácsok is.

De ez már egy másik téma…