Olvasunk egy könyvet, fejezetről-fejezetre végigéljük a történetet. Majd a végére érve feltesszük a polcra, vagy éppen visszavisszük a könyvtárba. A történet bennünk marad, attól függően, mennyire érintet meg az adott írás, hat ránk. Valamit megváltoztat bennünk, de a könyv már nincs velünk nap, mint nap…

…akárcsak emberi kapcsolataink. Vannak, akik elkísérnek életünk bizonyos fejezetein keresztül. Majd elsodródunk egymás mellől. Már nem közös a történetünk, nincs több mondanivalónk a másiknak. Feltesszük ezeket a kapcsolatokat lelkünk könyvespolcára.

Miért szakadnak meg kapcsolatok? És miért vannak, amik tovább kísérnek bennünket?

Fejlődünk és „elfejlődünk” egymástól. Van, akivel együtt járjuk be a fejlődés útját, azonos az irány. És van olyan is, aki nem tart velünk, más irányt választ.

Emlékezzünk ezekre a kapcsolatokra szeretettel. Legyünk hálásak, mert életünk bizonyos szakaszában fontosak voltak. Mára már nem ugyanazok az emberek vagyunk, akik ismeretségünk idején. Bármilyen fájdalmas, előre nézzünk, ne hátra. Ne veszteségként éljük meg ezeket az elszakadásokat, hanem egyfajta leckeként gondoljunk rájuk. Ne engedjünk az érzésnek, ami gumikötélként a múltba próbál rántani bennünket.

Engedjük be az újat. Tanuljunk meg lezárni fejezeteket, újaknak teret engedve ez által.