Megélni a mindennapokat, nem csak átvergődni rajtuk. Erre törekszem az utóbbi időben. Még mielőtt megijednétek, hogy magasröptű gondolatokkal foglak traktálni Benneteket, hadd áruljam el: szó sincs erről. Sőt, teljes mértékben a hétköznapok foglalkoztatnak. A maguk pőre valóságában. Az emberek érzései, a dolgok megélése mind-mind érdekfeszítőek számomra.

Változom, mert változni és tanulni akarok. Ezzel együtt jár egyfajta nyitottság. Ez a nyitottság tesz képessé arra, hogy meg szeretném látni és érteni a mögöttes tartalmakat. Igen, sokszor nem könnyű ez az út. Az ember mögött bezárulnak ajtók. Ne sajnáljuk eldobni az ajtókhoz tartozó kulcsokat. Hiszen helyettük óriási kapuk nyílnak. Már nem fog a pici kis ajtó hiányozni, mert látjuk a sokkal nagyobbat, a többet. Ne kapaszkodjunk körömvérzésig a múltba. Lépjünk tovább és minden le fog tisztulni. A gondolataink, az életünk szinte egy csapásra megváltozik.

Amikor elindultam ezen az úton, amin most járok, egy számomra nagyon kedves ismerősömmel történt beszélgetés kapcsán felvetődött az ötlet: Mi lenne, ha írnék? Írnék, de miről? Aztán beugrott, nincs mit túlgondolni, egyszerűen csak írjak az élet dolgairól. Ahogyan én látom. Ahogyan megélem.

A témák szinte szó szerint előttünk hevernek. Csak nem szabad átlépni felettük. Észre kell venni és észlelni kell az élet dolgait. Könnyen legyintünk sok érdekes dologra, ha nem próbálunk meg a felszín alá látni. Pedig ez egy nagyon élvezetes és színes elfoglaltság. Nem utolsó sorban önmagunkhoz és környezetünkhöz is közelebb kerülünk általa.

Csakhogy hajlamosak vagyunk túlmisztifikálni. Vagy éppen felszínesen meg- és elítélünk. Majd egy vállrándítással megyünk tovább. Inkább a mélyére kellene ásni a dolgoknak.

Tapasztalatból beszélek. Korábban hajlamos voltam hosszú időn keresztül rágódni eseményeken, kapcsolatokon. Ma már látom, nem volt értelme. Csak értékes energiákat fecséreltem.Hogy miért? Mert sohasem lehet értelme a belső világunkkal szembe menni. „Úgy viselkedni”… csak, mert elvárják! Megtenni dolgokat, szintén a környezetünk elvárásainak való megfelelési kényszer miatt.

Önazonosság és hitelesség. Ez a két fő vezér, ami nélkül nem lehetünk felszabadultak. Az élet pedig múzsa, megihlet és tanít, csak hagyjuk, hogy tanítson!

Olvasunk egy könyvet, fejezetről-fejezetre végigéljük a történetet. Majd a végére érve feltesszük a polcra, vagy éppen visszavisszük a könyvtárba. A történet bennünk marad, attól függően, mennyire érintet meg az adott írás, hat ránk. Valamit megváltoztat bennünk, de a könyv már nincs velünk nap, mint nap…

…akárcsak emberi kapcsolataink. Vannak, akik elkísérnek életünk bizonyos fejezetein keresztül. Majd elsodródunk egymás mellől. Már nem közös a történetünk, nincs több mondanivalónk a másiknak. Feltesszük ezeket a kapcsolatokat lelkünk könyvespolcára.

Miért szakadnak meg kapcsolatok? És miért vannak, amik tovább kísérnek bennünket?

Fejlődünk és „elfejlődünk” egymástól. Van, akivel együtt járjuk be a fejlődés útját, azonos az irány. És van olyan is, aki nem tart velünk, más irányt választ.

Emlékezzünk ezekre a kapcsolatokra szeretettel. Legyünk hálásak, mert életünk bizonyos szakaszában fontosak voltak. Mára már nem ugyanazok az emberek vagyunk, akik ismeretségünk idején. Bármilyen fájdalmas, előre nézzünk, ne hátra. Ne veszteségként éljük meg ezeket az elszakadásokat, hanem egyfajta leckeként gondoljunk rájuk. Ne engedjünk az érzésnek, ami gumikötélként a múltba próbál rántani bennünket.

Engedjük be az újat. Tanuljunk meg lezárni fejezeteket, újaknak teret engedve ez által.

Karácsony közeledtével előtérbe kerülnek emberi kapcsolataink. Jó esetben, ha nem havaz be bennünket teljes mértékben az ajándékok utáni hajsza őrülete. Ennek kapcsán elgondolkodtam a kapcsolataink, főleg a párkapcsolataink fázisain. Mi az, hogy jó kapcsolat? Van-e ilyen egyáltalán? Mennyit kell nekünk személy szerint tenni azért, hogy működjön a dolog?

Szeretettel osztom meg Veled, Kedves Olvasó:

Bizsergető érzés átélni egy kapcsolat kezdetét. Energiabombák robbanásának időszaka ez. Amikor még csak az őszinte vágy van a másik megismerése iránt. Vonzódunk, földöntúli, megmagyarázhatatlan energiákat adunk és kapunk. Tápláljuk az egymás iránti odaadást.

Jó esetben, ha őszintén akarunk belevonódni, még nincsenek játszmák. Hiszen a csodálatos rózsaszín köd von be mindent. Még önmagunkat adjuk, még nem félünk saját mumusainkat megmutatni a másiknak. Nem viselünk álarcokat.

Amikor alább hagy a kezdeti hév két dolog történhet. Vagy szétválunk, mert már belelátunk a másikba. Amit ott találunk, előfordulhat, hogy nem tetszik. El is feledkezünk arról, hogy a másikat nem véletlenül vonzottuk be. Éppen mi, éppen akkor és ott. Nem hiszek a véletlenekben. Az élet elénk sodor embereket, eseményeket, mert célja van velük. Tanítóink ők, ameddig arra hivatottak. Azonban a saját útjuk valószínűleg csak ideig-óráig fonódik össze a miénkkel.

Vannak, akik ezeket a pillanatnyi kapcsolatokat részesítik előnyben. Hányszor hallottam már: „Erre nekem nincs időm.” „Most ez nem fér bele az életembe.” És még számos hasonló mondatot olyanoktól, akiket akár hivatásos kiugróknak is hívhatnék. Akik nem mennek végig egy kapcsolat fejezetein. Az előszó után leteszik a könyvet. Miért? Mert félnek. Nem a másiktól, nem is a kapcsolattól. Saját maguktól! A közös történet kibontakozása riasztja el őket. Mert közben önmaguk rejtett tulajdonságai is felszínre kerülhetnek.

Ez a félelem óriási energiákat emészt fel. Azonban ezek az emberek már-már szakértőivé válnak a kifogásgyártásnak. Ahelyett, hogy vennének egy mély levegőt és előre lépnének, egy helyben toporognak tovább.

Merjük vállalni önmagunkat, ne féljünk lelkünk rejtett bugyrait is feltárni választottunk előtt. Fejlődünk, egymást húzva haladunk egyre feljebb és feljebb önismeretünk létrafokain.

Ne féljünk a hétköznapok egyhangúságától sem. A mai felgyorsult világban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig minden pillanatnak „szólnia kell valamiről”. Elfelejtjük, az apró dolgokban is megtalálható a szépség. Csempésszünk bele egy kis izgalmat, másságot a mindennapokba. Néha elég egy mosoly, egy kedves szó, egy összepillantás és már nem is ugyanolyan az a nap. Figyeljünk, beszélgessünk és hallgassunk…

Formálhatjuk is a másikat, de nem erőszakossággal. Hanem tetteinkkel, szeretettel, elfogadással. És nem utolsó sorban hitelességünkkel.

Emlékezzünk csak, mi is a kapcsolat alapja? A folyamatos adok-kapok. Ha egészséges az egyensúly, nagy valószínűséggel a másik is a mi minőségünk szerint fog cselekedni. Teszi ezt azért, mivel akaratlanul is kihat rá viselkedésünk. Választottunk is arra az értékrendre fog törekedni, amire mi tetteinkkel sarkalljuk.

Elfogadunk és befogadunk. Tanulunk és tanítunk. Tesszük ezt önmagunkért és a másikért. A közös jövőnkért.

Nem csak karácsony táján, hanem az év 365 napján általában....

Életünk során többször előfordulhat, hogy más irányba indulunk el, mint a korábban megszokott. Amikor már nem ugyanarról szól a történetünk, mint korábban. Elképzelhető, hogy csekély változást okoz az új irány, de néha gyökeresen átalakul addigi világunk. Más kerül a középpontba, más válik fontossá. Egy felfedezetlen úton robogunk tovább.

Elkötelezzük magunkat emellett az út mellett. Mindennapjainkat is ennek az útválasztásnak a jegyében kormányozzuk. Az élet azonban folyton kísértésbe próbál vinni bennünket. Forgalmi akadályokkal tesztel. Szélviharként dobálja járművünket hol jobbra, hol balra.

Ilyenkor nagyon fontos, hol a fókuszunk? Megyünk-e tovább? Megingunk? Feladjuk? Csak mert piros lett a lámpa vagy útlezárás akadályozott.

Álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el, mi a fontos? Mi a cél? Mindig lesznek olyan események, amik arra hivatottak, hogy összezavarjanak. Hogy letereljenek a helyes útról. Nem szabad ezekre figyelni! De igenis észre kell vennünk őket. Mire elérjük célunkat, sokszor már meg is feledkezünk az út során felbukkanó kátyúkról.  Ne hagyjuk tehát, hogy eltántorítsanak.

A fókuszunk csakis a célra irányuljon. A végrehajtás közben lévő történésekből vonjuk le a tanulságot. Még egy negatív helyzet, esemény is lehet hasznos. Sőt valójában az is! Ami az életünkben történik, mind épít, formál bennünket. Egyre profibb sofőrök leszünk általuk. 

Csak éppen a szemléletmódunkat kell átprogramoznunk, hogy mindig mindenből leszűrjük a számunkra hasznosítható tartalmakat.

Legyünk eltántoríthatatlanok! Szerezzünk minél több ismeretet az általunk kiválasztott témában. A tudás magabiztossá tesz! Megváltozik egy önmagában és elhatározásában hívő ember kisugárzása. Tudja, hogyan lehet elkerülni a dugókat az út során.

Mert már látni a célt, megvan a fókusz! És egyre profibban kormányozunk!