Visszanézek. Észreveszlek. Egyre tisztábban látlak.

Mintha én lennék… Igen, valóban én vagyok, apró gyermekként.

Félsz, tömegben állsz, teljesen egyedül. Szemedben az elhagyatottság csillan.

Odamegyek, megfogom kezed.

Gyere velem, ne félj! – szólok Hozzád.

Tudom egyedül vagy, úgy érzed elfelejtettek.

Hidd el, nem hagytak itt. Én már tudom, hogy jönni fognak érted.

Csak tudod, néha bonyolult a felnőttek élete. Majd meglátod Te is!

Addig is gyere, gyere velem, fogd meg a kezem!

Hiszen mi ketten egyek vagyunk, csak más idősíkban létezünk.

Gyere, megmutatom az életem, ami a Tiéd is egyben.

Megmutatom, hová tartasz, s mire megjönnek érted, visszatérsz, ne félj!

És mostantól én már mindig itt leszek Neked.