Kalandjaimba feledkezve keresgéltem. Kéjbe temetkeztem. Mindig csak azt az egyet kutattam, ki felé képes leszek áramoltatni szunnyadó érzéseimet. Éltem. Szerettem. Vagy mégsem?

Néha pár pillanatra elhittem, hogy Rád leltem. Megtaláltam, kinek érzéseim maradéktalanul felfedhetem. Aztán rádöbbentem, tévedtem. Érzéseim játszottak csupán torz játékot velem.

Kerestelek, kutattalak, hogy végre feltárhassam bennem rejlő ezer féle érzésemet, megmutathassam önmagamat. Önmagamat, ki a kalandok során, mindig csak egy arcot mutatott magából. Álarc volt ez, elrejtve a többi, egyvalaki számára tartogatott érzésemet.

Nők… csodaszép lények… jöttek-mentek. Kalandok váltogatták egymást, melyek szereplői szinte meg sem érkeztek és már indultak is tovább. Több százan, ezren is voltak. Szépek, csodálatosak, fiatalok és érettebbek. Ők mindig csak egyet láthattak, álarcomat. Ezer érzésemből csak egyet…

És amikor már nem vártalak, nem akartalak mindenáron meglelni, megérkeztél. Hagytam, megengedtem, hogy belépj életembe. Itt vagy! Végre megtaláltalak! Neked megmutathatom, mennyi féle érzés áramlik bennem, amit másnak fel nem fedtem. Már nincs ezer nő körülöttem, csak Te vagy. Te, kinek ezer érzésemet mutathatom meg egy helyett.