Mit jelent felnőttnek lenni? Felnőttként cselekedni?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy bizonyos kor elérésével már teljes mértékben felnőttek vagyunk. Igen ám, de ez valójában egyáltalán nem kor függvénye. Az sem lehet mértékegysége a felnőttségnek, ki milyen iskolát és milyen eredménnyel végzett el. Ez pusztán lexikális tudást takar. Félre értés ne essék, nagyon fontosnak vélem, hogy az emberek tanuljanak, képezzék magukat. Ugyanakkor a mai napig azt érzékelem, hogy sokan rengeteg energiát fektetnek a fejbe tölthető információ anyag megszerzésére, elsajátítására.

Mindeközben mi történik, állandóan keresnek, kutatnak. Miért? Az ego már jócskán fejlett, túlfejlett is sokszor. Mi a helyzet lelki síkon? Sokan gyermekek maradnak, nem fejlődnek. Vagy, éppen mert úgy gondolják, erre nincsen szükség, vagy éppen követik a generációk óta kialakult minták sokaságát.

Azonban mindenki életében eljön a pillanat, amikor vagy önszántából, vagy az élet keserves tanítása által kilökik a kényelemből és el kell indulnia, tapasztalni, tanulni. Az élet dolgait, a lélek dolgait megfejlődni, másként látni. Miért várnánk meg az erőszakos kitaszítást? Miért nem lépünk és miért halogatunk?

A kulcs itt is a felelősség vállalásban rejlik...

Sokan nem tanulunk meg felelősséget vállalni és még számtalan dolgot nem teszünk, ami a valódi felnőtt lét feltétele volna. Felnőtt testbe zár gyermekkén bolyongunk a világában. Amikor aztán a megoldatlan probléma halom maga alá temet, két dolgot tehetünk. Választhatjuk a bűnbakkeresést. Szerintem ma ez a népszerűbb és könnyebbik út (sajnos). Ezzel azonban nem érünk semmit, csak visszavet a düh, a felesleges kesergés. Különben is sokszor olyan embereket hibáztathatnánk, akiknek meg kellett volna tanítaniuk az igazi felnőtt lét törvényeit. Azonban hogyan, ha ők maguk sem tanulták meg soha, mert nem volt, aki megtanította volna nekik.

A másik út természetesen terveket, majd tetteket igényel. Ez az út, amin ha elindulsz, soha nem érsz a végére. Haladsz rajta. Haladsz a fő úton, mellékúton, mászol fel a hegyre és igen néha visszaesel a völgybe, tán még szakadékba is. Én úgy vélem azonban ez az út, amit járni érdemes.

Itt a tavasz! Az újrakezdés ideje. A természet is éledezik, ne maradjunk tovább mi sem a megszokott viselkedésmintáink rabjai. Ideje váltani!

Úgy vélem ismerek valakit, pedig csak a történetein keresztül látom őt. Előttem áll egy ember, akit körbeölelnek, ugyanakkor bezárnak életmeséi. Mint a réges-régi meséket, ezeket a történeteket is másként éljük meg. Attól függ, ki meséli, ki hallgatja, más lesz az üzenetük. Saját nézeteink alapján értelmezünk.

A történetek mögé kell nézni, ha igazán látni szeretnék valakit. Igazán megismerni csak így lehet, mert a történetek szerepeket aggatnak ránk. Sokszor érezve, hogy nem tetszik a szerep, mégis játszunk tovább. Hiszen ismerős a szerephez tartozó jelmez. Vagy éppen, azért mert azt gondoljuk, úgyis azt gondolják rólunk, csak ennyi telik az erőnkből.

Ilyenkor jönnek a bírálatok. Azonban el sem gondolkozik azon a bíráló, hogy amit a szememre hány, azt talán éppen ő maga generálta. Viselkedésével, romboló kritikájával, reakcióival táplálta a helytelen utat.

Amíg csak élettörténetei alapján ítélek meg valakit, addig racionalizálok, nem veszem észre magát az emberi lényt. Nem visz előre, ha észérvekkel meg akarom magyarázni, ki miért és mit cselekszik. Amíg agyalok, nem látom meg Őt, az embert, teljes valójában.

Mindenki cipel valamit, ami beleégett, ami formálta őt. Tudatosság nélkül ezeket a batyukat nem tehetjük le. Nem formálhatunk belőlük építő erőt.

Ha igazán látni akarunk valakit, segítsük a tudatosság felé vezető ösvényen. Váljunk partnerré! Észérveket félre téve, segítő kezet nyújthatunk, annak, aki kéri. Ne bíráskodjunk! A bíró ítél, de a lényeg nem változik, sokszor inkább csak rombol az ítélet. Míg, ha partnerek vagyunk, az épít. Legtöbbször ott fedezünk fel változás iránti vágyat, ahol korábban nem is gondoltuk volna.

Én önmagamat is a történeteim nélkül szeretném látni végre. A változás magunkkal kezdődik. Jó eséllyel, ha magunkban rendet rakunk, másokat is képesek leszünk értékeiket szem előtt tartva szemlélni.

Előfordul, hogy igen. Rohanunk, űzzük saját magunkat. Belefeledkezünk az eszeveszett hajszába. Miért ne haladhatnánk a saját tempónkban? Persze, tudom, kisgyermek korunk óta feszített a tempó, amit a külvilág ránk kényszerít. Félünk, ha lemaradunk, kimaradunk.

Annyira rohanunk, hogy elfelejtjük megélni a MOST pillanatát. Mindig a jövőt fürkésszük, a cél lebeg szemünk előtt. Eközben tudomást sem veszünk az útról, amit járunk és a jövőt formáló jelen értékéről. Pedig a cél csupán egy eszköz, mely által kiteljesedhetünk. A cél felé vezető úton tapasztalunk, tanulunk, fejlődünk.

Trend a rohanás. A mindig „valamit csinálás” nélkül értéktelennek érezzük magunkat. Mint amikor egy vágyott ruhadarab nem kerül be a szekrényünkbe. Magunkénak szeretnénk, csak mert éppen divatosnak számít. Ez a ruhadarab valójában ránk szabott? Illik az alakunkra? Passzol az egyéniségünkhöz?

Miért ne kezelhetnénk a hajszát is így? Nem feltétlenül kell rohanni, csak mert mások is azt teszik. Mint ahogyan (jó esetben) nem erőltetjük magunkra a ruhadarabot sem, ami nem illik hozzánk.Ha nem rohansz is eléred a célt. Csak éppen elmélyült, megélt tapasztalatokkal gazdagodsz az úton. Időt kell hagyni a megszerzett ismeretek leülepedésére, ez pedig loholva nem megy. Elsikkad a lényeg.

Lassítsunk! Törekedjünk az igazi értékek megszerzésére, átélésére, elmélyítésére. Éljük meg az utat, amit járunk. Lassan, érzékeinket működtetve lépkedjünk. Jó utat kívánok Neked!

„Az út a fontos, nem az út vége. Aki túl gyorsan utazik, az elszalaszthat mindent, amiért útra kelt.” Louis L’Amour