Úgy vélem ismerek valakit, pedig csak a történetein keresztül látom őt. Előttem áll egy ember, akit körbeölelnek, ugyanakkor bezárnak életmeséi. Mint a réges-régi meséket, ezeket a történeteket is másként éljük meg. Attól függ, ki meséli, ki hallgatja, más lesz az üzenetük. Saját nézeteink alapján értelmezünk.

A történetek mögé kell nézni, ha igazán látni szeretnék valakit. Igazán megismerni csak így lehet, mert a történetek szerepeket aggatnak ránk. Sokszor érezve, hogy nem tetszik a szerep, mégis játszunk tovább. Hiszen ismerős a szerephez tartozó jelmez. Vagy éppen, azért mert azt gondoljuk, úgyis azt gondolják rólunk, csak ennyi telik az erőnkből.

Ilyenkor jönnek a bírálatok. Azonban el sem gondolkozik azon a bíráló, hogy amit a szememre hány, azt talán éppen ő maga generálta. Viselkedésével, romboló kritikájával, reakcióival táplálta a helytelen utat.

Amíg csak élettörténetei alapján ítélek meg valakit, addig racionalizálok, nem veszem észre magát az emberi lényt. Nem visz előre, ha észérvekkel meg akarom magyarázni, ki miért és mit cselekszik. Amíg agyalok, nem látom meg Őt, az embert, teljes valójában.

Mindenki cipel valamit, ami beleégett, ami formálta őt. Tudatosság nélkül ezeket a batyukat nem tehetjük le. Nem formálhatunk belőlük építő erőt.

Ha igazán látni akarunk valakit, segítsük a tudatosság felé vezető ösvényen. Váljunk partnerré! Észérveket félre téve, segítő kezet nyújthatunk, annak, aki kéri. Ne bíráskodjunk! A bíró ítél, de a lényeg nem változik, sokszor inkább csak rombol az ítélet. Míg, ha partnerek vagyunk, az épít. Legtöbbször ott fedezünk fel változás iránti vágyat, ahol korábban nem is gondoltuk volna.

Én önmagamat is a történeteim nélkül szeretném látni végre. A változás magunkkal kezdődik. Jó eséllyel, ha magunkban rendet rakunk, másokat is képesek leszünk értékeiket szem előtt tartva szemlélni.