Előfordul, hogy igen. Rohanunk, űzzük saját magunkat. Belefeledkezünk az eszeveszett hajszába. Miért ne haladhatnánk a saját tempónkban? Persze, tudom, kisgyermek korunk óta feszített a tempó, amit a külvilág ránk kényszerít. Félünk, ha lemaradunk, kimaradunk.

Annyira rohanunk, hogy elfelejtjük megélni a MOST pillanatát. Mindig a jövőt fürkésszük, a cél lebeg szemünk előtt. Eközben tudomást sem veszünk az útról, amit járunk és a jövőt formáló jelen értékéről. Pedig a cél csupán egy eszköz, mely által kiteljesedhetünk. A cél felé vezető úton tapasztalunk, tanulunk, fejlődünk.

Trend a rohanás. A mindig „valamit csinálás” nélkül értéktelennek érezzük magunkat. Mint amikor egy vágyott ruhadarab nem kerül be a szekrényünkbe. Magunkénak szeretnénk, csak mert éppen divatosnak számít. Ez a ruhadarab valójában ránk szabott? Illik az alakunkra? Passzol az egyéniségünkhöz?

Miért ne kezelhetnénk a hajszát is így? Nem feltétlenül kell rohanni, csak mert mások is azt teszik. Mint ahogyan (jó esetben) nem erőltetjük magunkra a ruhadarabot sem, ami nem illik hozzánk.Ha nem rohansz is eléred a célt. Csak éppen elmélyült, megélt tapasztalatokkal gazdagodsz az úton. Időt kell hagyni a megszerzett ismeretek leülepedésére, ez pedig loholva nem megy. Elsikkad a lényeg.

Lassítsunk! Törekedjünk az igazi értékek megszerzésére, átélésére, elmélyítésére. Éljük meg az utat, amit járunk. Lassan, érzékeinket működtetve lépkedjünk. Jó utat kívánok Neked!

„Az út a fontos, nem az út vége. Aki túl gyorsan utazik, az elszalaszthat mindent, amiért útra kelt.” Louis L’Amour