Kerülgettél. Kerültelek. Aztán életre kelt a szikra. Egymásra találtunk.

Szerelem volt? Nem tudom…

Hónapok, évek körtáncjátékába fogtunk.

Szerettél? Nem tudom… Szerettelek? Ma már azt sem tudom. Akkor azt hittem, hogy nagyon. És mert féltem, rettenetesen féltem, hogy elveszíthetlek, kifordultam önmagamból. Pedig hogyan veszíthettem volna el, aki sosem volt enyém?

Nyári szellő ringatott. Arcomba ordítottad, szeretsz, aztán mi történt? Semmi sem…Újabb hónapok teltek, amikor nem találtam helyem.

Találkoztunk, beszélgettünk. Már ott volt a mesterkélt fal közöttünk. Szemedben könnycsepp csillant. Akkor meghatott. Ma már tudom, ez is csak színdarabod része volt.

Én azt hittem szerettelek. Te játszottál… és talán szerettél, de gyáván nem vállaltad fel az érzést.Hónapok, évek teltek. Te mindig ott voltál. Mindig, amikor Te akartad, de szinte soha, amikor nekem kelettél volna.

Hogyan gondolok ma rád? Mint egy varázslóra, akit beengedtem életembe, varázslóra, aki sokat adott. Aki sokat is kapott cserébe. Mindezek után mit érzek, ha feldereng arcod? Boldogan, hálával köszönöm meg a sorsnak, hogy megadattál. Mert mégis adtunk és kaptunk. Egymástól, egymásért. Tanultunk, tanítottunk.

Ha nem is vállaltad fel, lelked tudja, mi volt az igaz. Az enyém azt súgja, ősi ösztön volt. Hogy mit mond a Te lelked, tán sosem tudom meg. A választ azonban már nem keresem. Jó volt, ahogyan volt, elengedtelek, a múlt ködébe vesztél. A válaszokat pedig már nem keresem, mert ma már tudom, milyen az igaz, őszinte szeretet.

Ha adok, szívből teszem.

Nem várok cserébe semmit sem.

Nem azért adok, hogy utána az adósom légy.

Hanem mert kedvellek, nem kell visszaadnod.

Semmit sem kell vissza adnod.

Mert én szívből adok.

Nem húzogatok képzeletbeli strigulákat,

Hogy én mit adtam és Neked mit kell adnod.

Ha kapok, remélem, nem kell az adósoddá válnom.

Egyszerűen csak örömmel elfogadnom.

Hiszen az ajándék természete szívből jövő.

Nem lehet számító!

Nem azért kapok, hogy el- és lekötelezett legyek.

Nem kell semmit viszonoznom,

Nem kell adóssá lennem.

Nem tartozom semmivel sem.

Ha adni szeretnél, elfogadom.

Örömmel, ahogyan én adok Neked.

Szabad választásod legyen, adsz vagy sem,

Hiszen én is ezt teszem.

Mert szívből adni és kapni nem lehet kötelesség.

Szabad választás kell, kellene, hogy legyen…

Egyszerűnek tűnő, mégis bonyolult kérdés.

Ki is vagyok én? Rávághatom a nevem. Vagy éppen nap, mint nap eljátszott szerepeim közül kiemelhetem a számomra legkedvesebbeket, leginkább vállalhatóakat.

De ez én volnék? Hétköznapi értelemben véve lehet kielégítő egy ilyen válaszsor. Azonban az, hogy ki vagyok én, egészen mást takar. Számomra legalább is.

Mert a nevem, bár meghatározó, a szüleimtől kaptam. A szerepeimet úgy szólván az élet aggatta rám.

A kérdés tehát, ki vagyok én a lelkemben? Mi van a hitrendszeremben? Mit gondolok az életről és hogyan élem meg?

Ki is vagyok valójában? Nem, mint az egyik szerepemet éppen betöltő Én, hanem a lelkemből sugárzó önmagam.

És Te, ki e sorokat elolvastad, ki vagy valójában? Töprengtél már ezen?

Kérdeznek, kutakodnak… azonban az már a mi felelősségünk, hogy válaszolunk-e az adott kérdésre, belátást engedünk-e életünk bizonyos részeibe?

Sokat, túl sokat csacsogunk. Ezzel veszélyeztetjük belső világunk egységét. Nem kell mindig engedni a kíváncsiskodóknak. Vannak események, folyamatok, amik szentséget érdemelnek életünkben. Meg kell őrizni önmagunk számára, mert különben elvész a varázs. Vannak dolgok, amiket külső behatások nélkül bontakoztathatunk ki magunkban.

Nem azért nem szabad teret engedni a kíváncsiskodó kérdéseknek, mert valamiféle felsőbbrendűségtől vezérelve rejtegetjük életünk bizonyos aspektusait. Tudom, amikor egy bizonyos témában nem szeretnénk kitárulkozni, sokaknak ez villan be először. De kell, hogy mi ezzel foglalkozzunk? Nem hinném…

Egyáltalán nem arról van szó tehát, hogy önmagunkat bárki fölé helyeznénk ezzel a megnyilvánulásunkkal. Egyszerűen csak megvédjük életünk azon eseményeit, amiket meg kell védenünk. Ellenkező esetben, ha kitárjuk őket a világnak, már nem fognak olyan értéket képviselni számunkra.

Miért? Mert a külső vélemények hatására hajlamosak leszünk belső indíttatásunkat felülírni, kizárólag racionálisan látni.

Húzzuk meg tehát határainkat. Nem attól leszünk mi szerethetőek, ha mindig, mindenbe belátást engedünk. Sőt, éppen ellenkezőleg, legyen tartásunk! A kíváncsiskodók pedig meg kell, hogy értsék - legalább is el kell, hogy fogadják -, hogy vannak dolgok, amik nem teregethetőek ki.

Benned van, nem kívülről érkezik.

Te magad fejleszted.

Benned növekszik.

Emlékszel?

Azt mondták, hagyd abba, ne menj tovább.

Azt mondták, ne foglalkozz vele.

Azt nézték, miért nem esel térdre?

Eközben Te? Te csak mentél tovább…

Tudtál élni, haladni, mosolyogni.

Benned volt az erő, tudtad ezt jól.

Hagytad növekedni.

Nem tetted magadévá mások félelmét.

Tudtad egy napon emlékezni fogsz arra,

Hogy te rendíthetetlenül mentél tovább,

Belső iránytűdet követted

…és ha térdre estél felálltál…

…mentél tovább…

Ez az erő, amit magadban kifejleszthetsz!

Haladj mindig tovább, mert erős így leszel!

Régóta itt vagy, ismerlek is talán.

Vagy csak azt hiszem?

Lelked felcsillan a tükörben.

Mutatni szeretnél valamit,

Tartod a tükröt elém,

De mit kell éreznem, kit kell látnom?

 Régóta jelen vagy, ismerlek…

…érzem, ismerlek.

Viselkedéseddel tanítasz,

Ahogy magamba nézek,

Egyre inkább tisztul a tükör képe.

 Mi lesz ezután?

Örökre szól ez a lecke?

Jössz velem tovább?

Tartod még a tükröt?

Vagy egyszerűen tovább állsz, ha már látom, amit kell?

Csak addig kísérsz,

Míg nem látom lelkem tükörképét

Kristálytisztán?

Keressük. A mi nyelvhasználatunk szerint általában keressük... Pillantsunk csak rá, hogyan fejezi ki ugyanezt, például az angol: „Make money.” Ő nem keres, Ő csinál.

Első ránézésre is nagy a különbség. Amit keresek, az nincsen, legalább is nincsen elég. Ez már önmagában sok mindent meghatároz. De mi az, hogy elég? Ha soha nem vagyok elégedett azzal, ami van, akkor csak keresni fogok tovább.

De ha azt mondom „csinálni”, az már azt sugallja, elérem, lesz. Nem fogok keresgélni, hiszen ténylegesen tudom, mit „csinálok”…

A pénz eszköz csupán, nem lehet életcél. Teljesen más, ha valaki nem a pénzszerzést tűzi ki célul. Ebben az esetben a munkáját hivatás tudattal fogja végezni. Így már nem fizetést kap, hanem egyfajta pénzben kifejezett köszönetet. Egészen más az energia ebben az esetben.

Tudom, hogy ez életidegen felfogásnak tűnik a mai világban. Amikor sokszor az anyagi javakra fókuszálunk. De érdemes egy kicsit elgondolkozni ezen, mert fel is szabadít a görcsösség alól. Tévedés ne essék, ez nem azt kell, hogy jelentse, hogy éljünk felelőtlenül. Egyszerűen csak kezeljük helyén a dolgokat, még ha az idegen is a környezetünk felfogása szerint.

A pénz eszköz tehát, téves felfogás célként kezelni. Tévútra visz ez az elképzelés. Pénzen nem vásárolhatunk boldogságot. Legfeljebb a megvásárolt legújabb kütyüről elhisszük, hogy maga a boldogság. De nem, nem az. A boldogság belőlünk fakad, és tudjuk rég, bármilyen rossz hír, pénzért nem kapható.

Legyünk hálásak azért, amink van. Nézzünk szét környezetünkben és értékeljük, amit eddig sikerült elérnünk. Ha hálával gondolunk az életünkre, nem azon görcsölünk, hogy mit kellene még összeharácsolni, a hiányzó dolgokat is könnyebben elérjük majd.

Jelszó tehát: Csináld, és ne keresd!

Rengeteg inspirációt tartogat számunkra az élet. Érdemes nem csak vakon, céltalanul bolyongani. Néha emeljük fel a fejünket, nyissunk szemet a világra, ami körülölel bennünket.

Az inspiráció ott van minden egyes megélt másodpercben. Csak engedjük meg magunknak, hogy észrevehessük! Lehet, hogy egy találkozás által vagy éppen egy esemény kapcsán toppan be életünkbe.

Fontos, hogy ne csak a nagy dolgokat vegyük észre. Lássuk a kis dolgok jelentőségét is. Hiszen egy szél kergette levél vagy egy önmagába feledkezett játszó gyermek is hordozhat inspiráló töltetet. A mindennapok apró eseményei nagyobb jelentőséggel bírnak, mint azt rohanó tempónkban gondolnánk.

Nem leszünk többé a céltalanság boldogtalan áldozatai, ha megengedjük, hogy felismerjük és teret adjunk az életünkbe lépő inspiráló személyeknek és eseményeknek. Az élet maga fog cselekvésre ösztönözni általuk. Ne rekesszük hát ki magunkat saját életünkből. Ne válasszuk a céltalanságot.

Értelmet úgy nyer életünk, ha cselekszünk, ezáltal igazán létezhetünk, kiteljesedhetünk. Vegyünk hát észre és merjünk élni!

Dőlj hátra! Engedd!

Vedd lazán!

Engedd, hogy megtörténjen!

Dőlj hátra!

Add át magad…

…hidd el, a legjobban alakul majd.

Tudd, mindent nem kontrollálhatsz!

Engedd! Történjen, legyen!

Te csak lazán, hátradőlve add át magad.

Éld át, fogadd el, ami jön!

Engedd, hogy könnyebb legyen!