Kerülgettél. Kerültelek. Aztán életre kelt a szikra. Egymásra találtunk.

Szerelem volt? Nem tudom…

Hónapok, évek körtáncjátékába fogtunk.

Szerettél? Nem tudom… Szerettelek? Ma már azt sem tudom. Akkor azt hittem, hogy nagyon. És mert féltem, rettenetesen féltem, hogy elveszíthetlek, kifordultam önmagamból. Pedig hogyan veszíthettem volna el, aki sosem volt enyém?

Nyári szellő ringatott. Arcomba ordítottad, szeretsz, aztán mi történt? Semmi sem…Újabb hónapok teltek, amikor nem találtam helyem.

Találkoztunk, beszélgettünk. Már ott volt a mesterkélt fal közöttünk. Szemedben könnycsepp csillant. Akkor meghatott. Ma már tudom, ez is csak színdarabod része volt.

Én azt hittem szerettelek. Te játszottál… és talán szerettél, de gyáván nem vállaltad fel az érzést.Hónapok, évek teltek. Te mindig ott voltál. Mindig, amikor Te akartad, de szinte soha, amikor nekem kelettél volna.

Hogyan gondolok ma rád? Mint egy varázslóra, akit beengedtem életembe, varázslóra, aki sokat adott. Aki sokat is kapott cserébe. Mindezek után mit érzek, ha feldereng arcod? Boldogan, hálával köszönöm meg a sorsnak, hogy megadattál. Mert mégis adtunk és kaptunk. Egymástól, egymásért. Tanultunk, tanítottunk.

Ha nem is vállaltad fel, lelked tudja, mi volt az igaz. Az enyém azt súgja, ősi ösztön volt. Hogy mit mond a Te lelked, tán sosem tudom meg. A választ azonban már nem keresem. Jó volt, ahogyan volt, elengedtelek, a múlt ködébe vesztél. A válaszokat pedig már nem keresem, mert ma már tudom, milyen az igaz, őszinte szeretet.