Világod uralkodónője voltál. Valóságos jégkirálynő. Követeltél, haragudtál, el szinte senkit sem fogadtál. Aki nem volt hajlandó meghajolni egyeduralmad előtt, arra kihirdetted ítéleted.

És most mi történik, mára mi lett? Egy részed a múltban él, beleragadt abba, ami volt. A másik részedet elméd fantáziaképei uralják. Vagy tán valóban megélt események törnek felszínre, most hogy gyengül védőfalad? Mára olyan lettél ismét, mint egy ártatlan kisgyerek. Most így telnek napjaid, így éled életedet.

Próbáltam harcolni Veled, apró gyermekként, fiatal felnőttként, később is… sosem hajtottam uralmad előtt fejet. Ma láttalak, pontosabban láttam lényed egykori árnyképét. Megmosolyogtam, hogy ma is, még mindig benned van az egykori keménység. Nem enged, és Te nem engeded, hogy másként legyen.

Mára már nem szeretnék harcolni. Változtam, elfogadlak, megengedem, hogy így legyen. Sajnálom, lelkemben, mélyen belül fáj, hogy az eltelt években nem fogadtad el, hogy másként is lehet. Nem értetted, hogy a szeretet nem követel, csak egyszerűen ad, elvárások nélkül szeret. Nem fogadtál el engem sem, igazából senki sem lehetett számodra tökéletes. Eltiportad ki ellenállt.

Miért vagy ilyen? Látom, hogy nem tudtad hogyan legyél lágy. Sokszor, sokan bántottak. Akkor történt valami, bezártad szíved, megkeményedtél. Már nem éreztél, mert nem akartál érezni.

Most már végre látlak Téged. S nem nagyimként nézlek. Most emberként tekintek Rád, olyan embert látok Benned, akinek nem volt senkije sem, ki elmondhatta volna, hogyan kell ezt jól csinálni. Nem volt senki ki felnyissa szemed, ki megtalálja a lelkedhez vezető ösvényt. A keménység volt hű társad csupán.

Egyedül maradtál, egyedül voltál az utadon. Te és a fájdalmad voltatok, összezárva, magányosan. Ma, amikor Rád nézek egy bezárt szív szomorú magányát látom. Egy megkeményedett lelket.

Köszönöm, hogy vállaltad ezt a nehéz sorsot! Köszönöm, hogy vállaltad, hogy nekem már ne kelljen kőasszonyként élni életemet.

Zakatolnak gondolataim. Nem értelek, csak kapkodom fejem. Nem értem, miért ítélkezel felettem?

Ez az én életem, nem vagy az én helyemen. Sosem voltál az én bőrömben. Így nem tudhatod, nekem mi a jó. Éppen ezért ítélni sincs jogod.

Tudom, nekem mi a jó, lelkem súgja, merre menjek. De ha esetleg tévednék, majd újra írom terveimet.

Ítélkezéssel ne próbáld levágni szárnyaimat, elvenni álmaimat! Csak mert Te úgy véled, Te jobban tudod.

Sosem érezted ugyanazt, mint én, nem teheted, hogy rombolsz, pár oda vetett szóval mindent tönkre teszel!

Tisztelem véleményedet, kérlek, tiszteld hát Te is az én utam. A Te szabályaid a tieid, az enyémeket hadd alkossam meg magam.

Kalandjaimba feledkezve keresgéltem. Kéjbe temetkeztem. Mindig csak azt az egyet kutattam, ki felé képes leszek áramoltatni szunnyadó érzéseimet. Éltem. Szerettem. Vagy mégsem?

Néha pár pillanatra elhittem, hogy Rád leltem. Megtaláltam, kinek érzéseim maradéktalanul felfedhetem. Aztán rádöbbentem, tévedtem. Érzéseim játszottak csupán torz játékot velem.

Kerestelek, kutattalak, hogy végre feltárhassam bennem rejlő ezer féle érzésemet, megmutathassam önmagamat. Önmagamat, ki a kalandok során, mindig csak egy arcot mutatott magából. Álarc volt ez, elrejtve a többi, egyvalaki számára tartogatott érzésemet.

Nők… csodaszép lények… jöttek-mentek. Kalandok váltogatták egymást, melyek szereplői szinte meg sem érkeztek és már indultak is tovább. Több százan, ezren is voltak. Szépek, csodálatosak, fiatalok és érettebbek. Ők mindig csak egyet láthattak, álarcomat. Ezer érzésemből csak egyet…

És amikor már nem vártalak, nem akartalak mindenáron meglelni, megérkeztél. Hagytam, megengedtem, hogy belépj életembe. Itt vagy! Végre megtaláltalak! Neked megmutathatom, mennyi féle érzés áramlik bennem, amit másnak fel nem fedtem. Már nincs ezer nő körülöttem, csak Te vagy. Te, kinek ezer érzésemet mutathatom meg egy helyett.