Világod uralkodónője voltál. Valóságos jégkirálynő. Követeltél, haragudtál, el szinte senkit sem fogadtál. Aki nem volt hajlandó meghajolni egyeduralmad előtt, arra kihirdetted ítéleted.

És most mi történik, mára mi lett? Egy részed a múltban él, beleragadt abba, ami volt. A másik részedet elméd fantáziaképei uralják. Vagy tán valóban megélt események törnek felszínre, most hogy gyengül védőfalad? Mára olyan lettél ismét, mint egy ártatlan kisgyerek. Most így telnek napjaid, így éled életedet.

Próbáltam harcolni Veled, apró gyermekként, fiatal felnőttként, később is… sosem hajtottam uralmad előtt fejet. Ma láttalak, pontosabban láttam lényed egykori árnyképét. Megmosolyogtam, hogy ma is, még mindig benned van az egykori keménység. Nem enged, és Te nem engeded, hogy másként legyen.

Mára már nem szeretnék harcolni. Változtam, elfogadlak, megengedem, hogy így legyen. Sajnálom, lelkemben, mélyen belül fáj, hogy az eltelt években nem fogadtad el, hogy másként is lehet. Nem értetted, hogy a szeretet nem követel, csak egyszerűen ad, elvárások nélkül szeret. Nem fogadtál el engem sem, igazából senki sem lehetett számodra tökéletes. Eltiportad ki ellenállt.

Miért vagy ilyen? Látom, hogy nem tudtad hogyan legyél lágy. Sokszor, sokan bántottak. Akkor történt valami, bezártad szíved, megkeményedtél. Már nem éreztél, mert nem akartál érezni.

Most már végre látlak Téged. S nem nagyimként nézlek. Most emberként tekintek Rád, olyan embert látok Benned, akinek nem volt senkije sem, ki elmondhatta volna, hogyan kell ezt jól csinálni. Nem volt senki ki felnyissa szemed, ki megtalálja a lelkedhez vezető ösvényt. A keménység volt hű társad csupán.

Egyedül maradtál, egyedül voltál az utadon. Te és a fájdalmad voltatok, összezárva, magányosan. Ma, amikor Rád nézek egy bezárt szív szomorú magányát látom. Egy megkeményedett lelket.

Köszönöm, hogy vállaltad ezt a nehéz sorsot! Köszönöm, hogy vállaltad, hogy nekem már ne kelljen kőasszonyként élni életemet.