Amikor egy megismerkedést követően eloszlik a rózsaszín köd és jönnek a mókuskerékben töltött hétköznapok, hajlamosak vagyunk feladni egy kapcsolatot. Mondván, már nincs szerelem, megszokás van csupán, nem érdemes tovább kitartani. Keressünk valami újat, valami perzselőbbet!

Természetesen ez tűnik a legkönnyebb megoldásnak. Mit csinálunk ilyenkor, amikor kilépünk egy kapcsolatból, mielőtt még elmélyülhetne? Nem figyelünk oda saját szükségleteinkre, nem tartjuk tiszteletben, hogy egy kapcsolat a folytonos adok-kapok folyamata és egy óriási lelki fejlődés is egyben. Amikor kiugrunk, idő előtt a saját fejlődésünknek szabunk gátat. Félbehagyunk, elmenekülünk...

Óriási jelentősége van a gyermekkorunkból magunkkal hozott mintáknak is. Tisztelték édesanyánkat, mint nőt? Elismerték-e édesapánkban a férfit? Gyengédséget vagy agressziót láttunk?

Megfigyelhető, hogy bizonyos személyiségtípusok rendszerint véget vetnek a kapcsolatnak, mielőtt az elmélyülhetne.  Menekülnek ők, önmaguk és a másik elől, hiszen félnek kitárulkozni egy másik ember előtt teljes valójukban. Az is előfordul, amikor egymás mellett, hosszú évtizedeket megélt idős párokat látunk, hogy egyből rávágjuk: "Szerencséjük volt!" Úgy gondolom, sok esetben ez a szerencse valójában egy kőkemény munka hozománya, amit a kapcsolatukért végeztek. Nem engedték, hogy az idő megtépázza őket.

Nagyon fontos ápolni a kapcsolatot, nem csak az első fellángolás időszakában, hanem a hétköznapok során is. Azonban ezt nem tehetjük meg anélkül, hogy saját szükségleteinket ne tartanánk szem előtt. Hogyan ad másnak, aki magának nem képes?Igenis, tisztelni kell magunkat!

A másik rendkívül jelentős dolog: tiszteljük a másikat. Egyenrangú félként! Nem a gyermekünknek tekinteni. Meghagyni neki a saját problémáit, mert egy idő után, ha mi játsszuk a megmentő szerepét az a kapcsolatot negatívan fogja befolyásolni. Miért? Mert mindenkinek joga van a saját életéhez és annak problémáihoz. Ne akarjunk levenni terheket partnerünk válláról. Ezzel csak a kiszolgáltatottság érzését adjuk neki és tudat alatt alárendeltünkké tesszük.

Figyeljünk oda a másikra, halljuk meg, amit mond! Ne csak hallgassuk, értsük is meg, amit üzenni szeretne! Tartsuk tiszteletben céljait és támogassuk azok elérésében!

Amikor pedig gyermekek születnek, akkor sem szabad csak értük élni. Ez talán, a mai „mindent a gyerekekért” társadalmi felfogás szerint túl önző hozzáállásnak tűnik, de el kell gondolkozni ezen! Óriási terhet rakunk a gyerekek vállára is az által, ha mindenek felé helyezzük őket. Illetve a párkapcsolatnak minden esetben az első hely jár egy családban!  

Érezni és meglátni kell azonban azt, melyik az a kapcsolat, aminek jövője van, mert ha két ember már nem tud mit mondani egymásnak, ha csak megszokásból vannak együtt, ha gátolják egymás lelki fejlődését, akkor érdemes végiggondolni, hogy talán az elengedés a legjobb mindkét fél számára.

A szeretet néha bizony fáj! Azonban, ha átpréseljük magunkat a fájdalmon és megéljük, elfogadjuk a jót is, egy igazán mély kapcsolatot kapunk cserébe. És megérkezünk életünk, kapcsolatunk következő állomására! Egy letisztult, nyitott, egymásra odafigyelő, kiegyensúlyozott, valóban közös életbe.