Falak vesznek körül. Behatárolnak. Az alapköveket családi mintáink alapján rakjuk le, sokszor már egészen apró gyermekként. Rakosgatjuk egymásra a téglákat. Később, vélt vagy valós sérelmeink, megéléseink is segítik a kivitelezést. Ők lesznek az igazi építésvezetők.

Védekező mechanizmusunk diktálja a cselekvéssort, mi pedig fejet hajtva cselekszünk, építjük a falat. De valóban szükség van-e erre? Szükséges-e az a nagyfokú elzárkózás, ami manapság jellemzi emberi kapcsolatainkat?

Annyira meg akarjuk védeni magunkat. Annyira a tökéletességre törekszünk, hogy fel sem tűnik, legtöbbször mi magunk zárjuk ki magunkat az életből. Falakkal próbálunk védekezni a rossznak vélt történések ellen, de ezek a falak már-már olyan magasak lesznek, hogy a „jót”’ sem engedik be. Elzárjuk magunkat az energiaáramlástól.

Ítélkezünk, meg- és elítélünk számos embert körülöttünk, azt gondolva, mi tudjuk a tutit. Hová vezet ez? Teljes elmagányosodáshoz, saját magunk felépítette, illúziók által alkotott lét ez csupán. Fuldoklunk, miközben egyre kétségbeesettebben vágyunk egy kiegyensúlyozott, boldog életre. Csak éppen az odakint zajlik… a falakon túl.

Ahol természetesen van jó és rossz. Ahol ott a fény és az árnyék. Ahol van kétség, de ugyanakkor öröm is. Ahol a kapcsolódás, az embertársainkkal való kapcsolatteremtés óriási energiákat képes felszabadítani. Mindezt megtapasztalhatjuk, ha éppen ki merünk kukucskálni a világba és szétnézni benne.

Kapcsolódjunk, lépjünk ki saját kis világunkból és osszuk meg magunkat másokkal. Hittel, bizalommal, kellő nyíltsággal forduljunk mások felé. Alakítsuk át dogmatikus elképzeléseinket, berögződéseinket. Lépjünk ki a világba! Nem szabad annyira félni az élettől, hogy már el is felejtjük, hogyan kell élni!

Találjuk meg az arany középutat! Inkább határainkat húzzuk meg megfelelőképpen, mint hogy falakkal zárjuk el magunkat az élettől!