Ártatlannak tűnő kérdés. Szinte biztos vagyok benne, hogy pikk-pakk meglesznek a válaszok...Leülök, próbálok összpontosítani. Befelé figyelni. Tudatosan kizárni az ilyenkor előtörő sablonos válaszokat. Jönnek, burjánzanak, de érzem, nem ez a helyes megközelítés. Nem az a jó válasz, ami ilyenkor egyből beugrik. A sablonként feltörő válaszlehetőségek pusztán társadalmilag bevett sémák, kikerülő mechanizmusok, ha úgy tetszik.

Mit igyekszünk kikerülni? A valódi válaszadást. Sokáig én is ezt tettem, megadtam a sablonos válaszokat és elhitettem magammal, hogy jól van ez így. Sokáig… de ma már tudatosan igyekszem választ adni. Természetesen előfordul, hogy még mindig belecsúszok a megszokott sémákba.

És most, hogy itt ülök és ezen a kérdésen gondolkozom, rádöbbenek, hogy nagyon is nem pikk-pakk, egyáltalán nem egyszerű erre válaszolni!

Tudatosan azonban önmagam fejlődését jelölöm meg, mint legfontosabb életem értelmét.Nyilvánvaló, hogy a teljes élethez elengedhetetlen, hogy legyen értelme az életemnek. Az is fontos, hogy ezt magam találjam meg és ne mások életét éljem, ne mások vágyait valósítsam meg.

Talán most meghökkensz kedves olvasó, hogy micsoda önző megközelítésben látom ezt a dolgot. És talán valóban az is, bizonyos nézőpontból az lehet, a megszokott szemszögéből vagy éppen racionális nézőpontból. Azonban, ha jobban belevonódunk a kérdésbe, látni fogjuk, hogy akkor működhet az életünk, ha mi magunk mindent elkövetünk fejlődésünkért. Ha a helyünkön vagyunk a dolgok körénk rendeződnek, erőltetés, belefeszülés nélkül.

Adni is akkor tudok, ha én harmóniában vagyok önmagammal. Hogyan alakítható ki ez a harmónia? Magunkra való odafigyeléssel, törődéssel. Ha csak fosztogatjuk belső erőforrásainkat, ha csak adunk és adunk és nem töltődünk, akkor kiégünk és a körülöttünk lévő világot is lángokba boríthatjuk.

Nos, ezért nem önző megközelítés az életem értelmeként önmagamat, saját fejlődésemet megjelölni.

Teremts egyensúlyt, töltődj, találd meg életed értelmeit! Úgy, hogy közben magadról egy pillanatra sem feledkezel meg!

Benned is bujkál a kétségbeesés kisördöge, amikor valamit nagyon nem szeretnél megtenni, valamihez éppen nincsen kedved és még sorolhatnám? Csak éppen nem tudod, hogyan ne tedd, hogyan ne vonódj bele?

Nemet mondani szükséges. Talán eleinte úgy érzed, ez a szükséges rossz, de ha már gyakorlott „nem mondogatóvá” válsz, rádöbbensz, nem is olyan bonyolult ez. Mint az élet általában, mi szőjük kuszára a szálait. Ilyen a nemet mondás képessége is. Tanulható. Nem feltétlenül nehéz, csak mi tesszük azzá. Folyton bonyolítunk, mindent… kapcsolatokat, helyzeteket, az életet úgy általában.

Szükséges nemet mondani, hogy önmagad lehess. Szükséges, hogy azt tedd, ami számodra nem terhes. Miért kellene olyasmivel tölteni az idődet, amihez éppen nincsen kedved, energiád? Tudom, igen, én is tanulom, mert éppen nem ezt tanították, hogy felvállaljam, ha valami nem tetszik. Sem a társadalmi, sem a családi berendezkedések nem erre sarkallnak. Mind a mai napig inkább a megfelelni vágyást ültetik el bennünk.

Attól tartasz, megbántasz másokat, ha nem állsz kötélnek? Ettől sem kell tartani, mint írtam, tanulható a képesség. Időt, energiát takaríthatsz meg, ha magadévá teszed ezt a koránt sem olyan mágikus fortélyt. Arról nem is beszélve, hogy az önbecsülésed is nő általa, illetve az emberek szemében is nőni fogsz. Miért? Mert aki folyton ott van, egy idő után szinte már észre sem fogják venni a jelenlétét.

Tanuljunk meg nemet mondani! Fellélegzünk általa, kapunk egy csomó értékes időt, amit a számunkra fontos tevékenységekre fordíthatunk. És ha azt tesszük, ha azt tehetjük, ami számunkra jó érzést okoz, akkor már jó úton járunk!

Látom, mosoly bujkál arcodon, miközben soraimat olvasod. Megértem, elsőre vicces ötletnek tűnik, hiszen nem megszokott. Randi, ugyan már, az a tiniknek való! Még, hogy a férjemmel? Ha-ha...De mi van a mosolyod mögött? Milyen gondolatok cikáznak Benned?

Amikor a meglévő kapcsolatainkról van szó, többféleképpen vélekedünk. Az egyik tábor, aki úgy véli, ami már megvan, amit már kipipáltunk, az rendben van úgy, ahogy van. Ők a fejből élők. A másik tábor (megjegyzem: ők vannak kevesebben) érzi és tudja, hogy nem elég kipipálni, folyamatosan tenni és tenni kell egy kapcsolatért. Számukra a megtartani a kulcsszó.

Semmi sem állandó. Minden változik. Nem igaz az sem, hogy nem ronthat el mindent a hétköznapok monotonitása. Azért is osztom meg Veled ezeket a gondolatokat, hátha elindít Benned is valamit. Mint, ahogyan bennem is elindult valami, amikor egy számomra kedves tanárom rávilágított, ne csak akkor engedjem be a szeretteimet az életembe, amikor éppen én úgy gondolom. Hoppá!

Akkor ott, óriási köd oszlott el bennem, amit nem is láttam. Rádöbbentem, én tényleg ezt csináltam, csak éppen nem tudatosult bennem, hogy mit művelek. Megint csak visszaköszön, mennyire fontos a TUDATOSSÁG. Az élet minden területén.

Mindenféle kapcsolatunkat ápolni kell. Nem elég csak benne lenni, tartalommal is meg kell tölteni. Nyitni a másik felé, nem félni a reakciójától, hiszen, ha váratlan is a megnyilvánulásod, de szeretet vezérli, hidd el, nem fogsz negatív választ kapni.

Igen is néha ki kell szakítani egy kis időt kettőnknek. Akár a hétköznapi mókuskerékből is érdemes kikandikálni egy pillanatra és észrevenni a másikat. Meglátni Őt, kicsit másképpen, mint addig. Érdemes ebbe ebbe energiát fektetnünk. Meglátjuk őt és rajta keresztül saját magunkat is egy teljesen új megvilágításban. Adjuk azt a másiknak, ami nem tárgyiasítható, ami igazán értékes: az időnket, az odafigyelésünket.

Csodálatos napot kívánok és élmény dús randikat!

Képzeletbeli startvonalra állítjuk cseperedő gyermekeinket. Amikor eldördül a képzeletbeli startpisztoly veszett tempót diktálunk nekik. Tesszük ezt sokszor tudatlanul, nem mérjük fel, mit is üzenünk nekik szavainkkal, cselekedeteinkkel. Egy idő után a feléjük közvetített elvárásaink eredményeként már saját magukat űzik, hajtják. Kell a jó jegy, kell a versenyistálló, mert hogyan lesz így sikeres ember? Hogyan fog így valamit elérni az életben?

Éppen ez az, lehet, hogy sehogyan, talán kínkeservvel. Kiégett fiatalként áll majd a való világ küszöbén. Ténfereg, mert a zsenge gyerekkorától űzött lét kiégette. Nem lesznek céljai, ha valamit céljaként jelöl meg, az inkább a szülők elvárásának és a külvilág nyomásának megfelelő üzenete lesz.

Miért kell kizsigerelni a gyerekkort? Miért nem lehet meghagyni az önfeledtséget, a játékot, a szabad választás jogát? Miért nem gondolkodni tanítunk, hanem lebéklyózunk felesleges követelményekkel?

Felőröljük a gyerekeket, miközben elfelejtjük, hogy az életnek, a boldogságnak mi is a valós lényege.Lélek nélkül bolyonganak majd külső és belső világukban.

Elfogadás helyett hasonlítunk, méricskélünk. Saját gyermekeinket tesszük pellengérre, megfosztva őket az őszinte szeretet érzésétől. Mit érezhet egy gyerek, akit folyton versenyeztetnek. Ez rettenetes! Ez nem szeretet, ez csak valamiféle törődés. Abból sem a legoptimálisabb. Sokszor a szülő saját, meg nem élt vágyképeinek erőszakos kiteljesedéséből fakad ez a viselkedés. De a szülői feladat nem ez kellene, hogy legyen!

Kérlek, mielőtt esetleg el- és megítélnéd a fenti sorokat, gondold át, mit érezhet egy gyerek, akinek a leírt szellemben kell felnőnie! Óriási a társadalmi nyomás, akár egy kis közösségen belül is nagyon nagyok a terhek, amiket az elvárások jelentenek, de álljunk meg, nézzünk egy kicsit a jövőbe...és lássuk meg a boldog felnőttet, aki akkor lehet a ma cseperedőből, ha mi kiállunk érte és nem ülünk fel a ma oly divatos elvárások körhintájára.

Köszönöm, hogy elolvastad!