Képzeletbeli startvonalra állítjuk cseperedő gyermekeinket. Amikor eldördül a képzeletbeli startpisztoly veszett tempót diktálunk nekik. Tesszük ezt sokszor tudatlanul, nem mérjük fel, mit is üzenünk nekik szavainkkal, cselekedeteinkkel. Egy idő után a feléjük közvetített elvárásaink eredményeként már saját magukat űzik, hajtják. Kell a jó jegy, kell a versenyistálló, mert hogyan lesz így sikeres ember? Hogyan fog így valamit elérni az életben?

Éppen ez az, lehet, hogy sehogyan, talán kínkeservvel. Kiégett fiatalként áll majd a való világ küszöbén. Ténfereg, mert a zsenge gyerekkorától űzött lét kiégette. Nem lesznek céljai, ha valamit céljaként jelöl meg, az inkább a szülők elvárásának és a külvilág nyomásának megfelelő üzenete lesz.

Miért kell kizsigerelni a gyerekkort? Miért nem lehet meghagyni az önfeledtséget, a játékot, a szabad választás jogát? Miért nem gondolkodni tanítunk, hanem lebéklyózunk felesleges követelményekkel?

Felőröljük a gyerekeket, miközben elfelejtjük, hogy az életnek, a boldogságnak mi is a valós lényege.Lélek nélkül bolyonganak majd külső és belső világukban.

Elfogadás helyett hasonlítunk, méricskélünk. Saját gyermekeinket tesszük pellengérre, megfosztva őket az őszinte szeretet érzésétől. Mit érezhet egy gyerek, akit folyton versenyeztetnek. Ez rettenetes! Ez nem szeretet, ez csak valamiféle törődés. Abból sem a legoptimálisabb. Sokszor a szülő saját, meg nem élt vágyképeinek erőszakos kiteljesedéséből fakad ez a viselkedés. De a szülői feladat nem ez kellene, hogy legyen!

Kérlek, mielőtt esetleg el- és megítélnéd a fenti sorokat, gondold át, mit érezhet egy gyerek, akinek a leírt szellemben kell felnőnie! Óriási a társadalmi nyomás, akár egy kis közösségen belül is nagyon nagyok a terhek, amiket az elvárások jelentenek, de álljunk meg, nézzünk egy kicsit a jövőbe...és lássuk meg a boldog felnőttet, aki akkor lehet a ma cseperedőből, ha mi kiállunk érte és nem ülünk fel a ma oly divatos elvárások körhintájára.

Köszönöm, hogy elolvastad!