Meg nem történt találkozás... Amikor fizikailag nem találkozunk, soha nem érinthetjük, ölelhetjük meg, de mégis belénk ivódik a másik emléke. Örökre...Nem felejtjük, hogy minket választott, jött, jelen volt egy rövid ideig és utána úgy döntött, visszafordul. Visszafordul, meghozva azt az áldozatot, amit csak az hozhat meg, aki igazán szeret.

Mi marad utána? A hatalmas űr, lélek-szilánkok, éjszakánként párnába elzokogott bánat-könnyek tengere. Miért csak elbújva vállaljuk fel a fájdalmat? Miért nem vagyunk képesek fájdalmunk kimutatásával megköszönni azt az áldozatot, amit ez a kis lélek hozott? Miért nem vagyunk képesek meggyászolni, hogy elfoglalhassa méltó helyét életünkben?

Én itt most megteszem, elköszönök Tőled, Te drága Lélek. Köszönöm, hogy jöttél, köszönöm, hogy voltál egy darabig, hogy általad átélhettem a „milyen lenne, ha…” varázsát. Hálás vagyok Neked, hogy áldozatoddal megmutattad, nekem már  máshol van a helyem. Elgyászollak, mert tudom, hogy köszönetet így mondhatok Neked, el így engedhetlek, tovább így léphetek. Lépnem kell, mert az élet folyása ezt kívánja meg. Folytatnom a megkezdett utam, felépíteni valami értékeset, hogy áldozatod ne legyen hiábavaló. Szeretni, segíteni, alkotni, mert most ennek van itt az ideje!

Mindent köszönök Neked! Hálás vagyok tanításodért. És most tovább lépek, de lelkemben örökre őrizlek. Talán egyszer, amikor itt lesz az ideje, ismét találkozunk...

Mi nem elhamarkodottan mondtunk igent. Eloszlott a rózsaszín ködfátyol, túl voltunk sok csodálatos és kevésbé felemelő időszakon is. Voltak viharok, volt napsütés is. Előfordult, hogy borús volt életünk ege, de szikrázott nap is ugyanott. Viharok után mindannyiszor kitisztult az ég és a vihar magával ragadott sok mindent és a napsütés új, stabilabb minőségeket hozott. Jó ideje közös volt már az út, mégis meghagytuk a másiknak, hogy néha visszahúzódjon a saját kis világába. Éltünk, tapasztaltunk, majd közösen, megalapozottan hoztunk egy elhatározást.

Nekünk ez a szó, hogy igen, nem szó csupán. Üzenete van. Azt üzeni, innentől még inkább összetartozunk. Így szeretnénk, így vagyunk egyek és mégis, így vagyunk két független ember. Közösek a tervek, mégis teret adunk a másiknak.

Tisztában vagyunk vele, hogy egy kapcsolat munkás dolog. Nem kergetünk illúziókat. Nem szeretnénk saját képünkre sem formálni a másikat, mert tisztában vagyunk az elfogadás fontosságával. Nem marionett bábként szeretnénk a másik számára létezni, hanem hús-vér emberi lényként. Ez egy közös előadás, ami nem szólhat alá és fölé rendelt viszonyokról. Nem kényszeríthetjük a másikra akaratunkat.

Tudjuk, hogy jöhetnek még viharok, balgaság lenne azt gondolni, a fogadalom kizárja ennek lehetőségét. Azonban az összetartozás érzése gyógyír lehet. Tanuljuk egymást a mai napig. Tanuljuk kezelni a másik furcsaságait. Tanuljuk tisztelni a határokat, nem csak a párunkét, de saját magunkét is. És, ha elromlik valami, nem kidobjuk, hanem megjavítjuk. Mert számunkra ezt jelenti az igen. Számunkra a fogadalom már csak ilyen…

Társas lények vagyunk. Többnyire úgy éljük életünket, hogy szeretnénk valahova tartozni. Társaságban lenni. Én azonban azt tapasztaltam és tapasztalom, hogy társaságban lenni nem mindig jelent töltődést. Társaságban sokszor álarcokkal találja magát szembe az ember. Társaságban valahogy elütjük az időt. Beszélgetünk - vagy inkább fecsegünk? - fontosnak vélt kapcsolatokat ápolunk. Néha protokoll jelleggel, néha unalom űzőként használjuk a társaságba járást.

Társaságba járunk. Közösséghez azonban tartozunk.

Számomra a közösség a töltődést jelenti. Közösség, ahová a lélek hangja szólít. Közösségben jó lenni, fejlődni, tanulni, tapasztalni, többé válni, kiteljesedni.

Nekem ezt jelenti a két fogalom.

Folyton másra vágyunk, mint ami van. Nem fogadjuk el a helyzetünket, az életünket. A körülöttünk lévőkben  hibát vélünk felfedezni. Hiszen amíg rájuk figyelünk, nem kell önmagunkon dolgozni. Azonban hogyan fogadhatnánk el bármit vagy bárkit, amíg önmagunkkal nem kerülünk összhangba? Amíg nem tudunk a jelenben lenni, jelen lenni...

Mi lenne, ha egyszerűen nyomnánk egy padlóféket és megállnánk? Újra gondolnánk önmagunkat. Figyelnénk végre igaz valónkra. Megnéznénk, mi az, amire nincsen befolyásunk, nem változtathatunk rajta. Van és kész! Ezzel egyet tehetek, elfogadom. Ne megalázkodjak, ne megalkudjak, csak vegyem tudomásul és lépjek tovább ezzel a felismeréssel, vonjam le a tapasztalatokat. Mi lenne, ha felhagynánk az önostorozással, ha elkezdenénk örülni az életünknek? Meglátnánk végre, hogy a fejünkben folyamatosan dolgozó idea gyár, amit felépítettünk, szépen szisztematikusan örök elégedetlenségünket szolgálja.

Élünk, létezünk, szeretünk, szeretve vagyunk. Ez maga a csoda! Keressük meg, mi az, ami feltölt. Keressük olyan emberek társaságát, akik a fejlődésre ösztökélnek, akik nem sápítozva visszarántanak, hanem húznak magukkal… felfelé. Kerüljük az energiavámpírokat, a játszmákba ne vonódjunk be! Töltsünk néha időt egyedül is. Tudom, nem ehhez szoktunk és szoronghatunk is az egyedülléttől, de értsük meg: ez nem magány. Az egyedül lét feltölt! Ilyenkor figyelhetünk igazán önmagunkra.

Egy szó, mint száz: ÉLJÜNK! ÉREZZÜNK! KAPCSOLÓDJUNK! SZERESSÜNK!

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én szeretek néha egyedül lenni. Ne tévesszen meg a szó jelentése. Én egyedül lenni szeretek, de nem tölt el ilyenkor magányosság érzése. Egyedül tudok töltődni. Magamra befelé figyelni is csak egyedül lét által bírok. Amikor túl sok a nyüzsgés körülöttem, amikor túlfeszített a tempó nagyon megérzem ennek a töltődésnek a hiányát.

Ha sokáig nyüzsi van, felborul bennem és körülöttem a rend. Olyankor adni sem tudok, legalább is nem abban a minőségben, ahogyan én azt szeretném.

Szeretek egyedül lenni, átgondolni, átértékelni, elmélyülni. Szöszmötölni a saját gondolataimon. Számomra ezek nélkülözhetetlen percek, órák. Ajándékok az élettől. Ilyenkor van időm rácsodálkozni vagy egyáltalán észre venni dolgokat, amik mellett sokszor csak elmegyek.

Én ilyen vagyok. A csend, az egyedül eltöltött idő gyakran válaszokat ad. Sokszor olyan kérdések is megszűnnek létezni, amiken előtte sokat gondolkozik az ember. A magány felőröl, viszont az önmagunkra szánt tartalmas idő tölteni tud. Energiát ad. Gazdagabban lépünk ismét az emberek közé, visszanyerjük nyugalmunkat.

Én így szeretek egyedül lenni. És Te, kipróbáltad már?

Tudod, néha nem kellenek a szavak. Van, hogy egy ölelés elég. Van úgy, hogy éppen elég...

Egy ölelésben minden benne lehet. Ölelés, mely felér ezernyi kimondatlan szóval. A szavak néha félrevezethetnek, az ölelés mindig őszinte.

Amikor valami fáj, amikor veszteség ér, amikor szíved a fájdalomtól meghasad. Ott, akkor nem kellenek a szavak. Egy ölelés elég. Éppen elég.

Egy ölelésben feloldódhatsz, elengedheted, ami fáj, kisírhatod magad, vigaszra lelsz. Egy ölelés szavak nélkül mesél. És nekem ez a mese többet ér, mintha órákon át szavakkal mesélnél.

Hányan, hányféleképpen vágynak rá, hogy más legyen, hogy másmilyenek legyenek. Azonban senki sem változtathat meg bennünket, mint ahogyan nem változhat meg helyettünk sem. Kizárólag mi magunk tehetjük le voksunkat egy új életminőségre. Nekünk kell megtartanunk életünk nagy leltárját és kidobni, ami már nem szolgál, átalakítani, ami még használható. Helyet kell csinálnunk az újnak. A döntés szabadsága, joga teljes mértékben sajátunk. Rajtunk áll, mikor kezdünk neki a szelektálásnak vagy egyáltalán elkezdjük-e valaha?

Kísérőink, mentoraink lehetnek, de a változás bekövetkezte vagy rosszabb esetben elmaradása nem az ő felelősségük. Ők csupán szeretettel, megértéssel, támogatással, tapasztalattal és mérhetetlen, példaértékű alázattal kísérnek bennünket. Én hálával és szeretettel gondolok az én kísérőimre. Köszönöm, hogy vannak! Köszönöm, hogy életem legnehezebb pillanataiban is ott tudhatom őket magam mellett. Hálás vagyok, hogy mellettem állnak, hogy utat mutatnak. Megmutatják a másként könnyedségét, a lélek magasságait. Nekem már "csak" az a dolgom, hogy befogadjam az új minőségeket és integráljam őket a saját életembe.

Kívánom Neked is, ki e sorokat olvasod, hogy találd meg saját kísérőidet, mentoraidat! Kívánom, hogy tanulj meg dönteni, felelősséget vállalni, mert az élet e két fontos dolog nélkül csak vegetáláshoz vezet. Garantálom, hogy ha felfedezed, ha megengeded magadnak, hogy merj másként létezni innentől, egy egészen más életminőséget kapsz jutalmul. És akkor már nem szeretnél többé visszafordulni. Változtass, hogy változhass!

Kiállok érted, mégis érzem dölyfös irigységed. Süt a nem tetszés Rólad. Biztos, hogy ez így jó? Biztos, hogy csak így lehet?

Hatalmi drámákat játszanak az emberek. Ki így, ki úgy próbál figyelmet, elismerést szerezni. Az eszközök tárháza végtelen. Ki-ki a magáét veti be. Töltődni próbálunk mindannyian, csak éppen másképpen, saját önérzetünk határozza meg eszköztárunkat.

A hatalmi drámák eszköze a játszma. Sokan a mai napig így próbálnak töltődni. Pedig az így szerzett energia mérgezően hat. Nem lenne könnyebb meg- és elismerni a másikat? Adni és kapni? Elismerés által elismertté lenni?

Addig nem képes az ember a játszmákról leszokni, míg nincs helyén az önértékelése. Az önérzet számomra játszma mentességet is jelent. Hiszen, ha tudom, ki vagyok, mi vezérel, tisztában vagyok saját képességeimmel, értékeimmel, fejlesztendő aspektusaimmal, akkor nincs szükségem eme gyűlöletes segítőkre. Nem attól fogom magam értékesnek tartani, hogy másokkal milyen hatalmi játékot folytatok. Erre nincs szükség. A töltődés számomra nem mások energiáinak a lecsapolását jelenti.

Tudom, miért a játszma. Úgy érzed, máshogyan nem kaphatsz figyelmet, megértést, szánalmat, szeretetet. Legyen, elfogadom, de bele nem vonódom. Meghagyom Neked a felismerés jogát. Meghagyom a benned élő ördögnek és angyalnak a megvívható csata szabadságát. Talán egyszer meglátod, milyen jó szabadon, őszintén, valódi szeretettel kapcsolódni másokhoz. És ez által önmagunkhoz. Talán egyszer sikerül kapcsolódni saját magadhoz!

Addig, amíg Te ezt az utat járod, félre állok. Várok. Szeretettel gondolok Rád. És remélem, meglátod, átéled a máshogyan varázsát.

Számomra az önérzet azt jelenti, tudom, ki vagyok, mit akarok. Tudom, milyenné nem szeretnék válni és mit nem akarok. Mit és kit engedek be az életembe, a lelkembe. Várok, figyelek, mert az én önérzetemért minden egyes napon megdolgozom. És lerombolni holmi játszmáktól nem hagyhatom.

​

Különbözőek vagyunk, mégis egyformák. Ebből adódóan reagálunk másként életünk során. Másként élünk meg eseményeket, kapcsolatokat, örömöt, bánatot. Más a feldolgozási mechanizmusunk. Éppen ezért a kritikához fűződő viszonyunk is más és más.

A köztudat (nagy általánosságban) negatív kicsengéssel ruházta fel a kritika fogalmát. Alapjában véve azonban, rajtunk áll, hogyan használjuk, vagy nem használjuk a kritikát életünk során. Elvitathatatlan, hogy hatással bír tetteinkre, gondolatainkra, érzéseinkre egy-egy elhangzott kritikus (vagy annak vélt) megjegyzés. A hatás azonban sok esetben igen is lehet pozitív!

A kritika nem feltétlenül rombol, sőt néha kifejezetten szükséges, hogy jó irányba tereljen, vagy éppen kimozdítson a posványból. És néha kifejezetten jól jön egy kis rombolás, ott, ahol már amúgy is borulni készül valami. Csak éppen sokszor hajlamosak vagyunk a rossz oldalát látni és belesüllyedni a kesergésbe, önsajnálatba.

Hasznos, szükséges, van létjogosultsága a kritikának, bármennyire is rémisztőnek tűnik olykor. Törekedjünk rá, hogy ne a negatív aspektusaira összpontosítsunk. Ha negatív érzéseket is kelt bennünk elsőre, éljük meg, szenvedjük meg, ha kell. Azonban akkor se adjuk át magunkat ennek az energiának, hanem lássunk át rajta. Nézzünk rá az üzenetére. Ne ragadjunk le a rossz érzéseknél, amiket elsőre kelt.

Szerintem így is lehet használni a kritikát. Így is, mert így könnyebb, mert így előre visz.

Szerinted? :)

Évtizedekig egyedül voltam a világban. Nem is gondoltam rá, hogy valahol, tőlem nem is olyan távol létezel. Valahogy mégis éreztelek. Te tudtad, hogy én vagyok. Az évek teltek, múltak, benned felébredt a megismerés vágya. Keresni kezdtél, kutattál. Végül édesapánk elvesztése hozott össze bennünket. Te kerestél, sokat, sokáig, végül mégis én találtam Rád. Mondhatni, egy szempillantás volt csupán.

Nincsenek véletlenek… Akkor, ott ennek kellett történnie, ennek volt itt az ideje. Találkoznunk kellett. Idegennek kellett volna, hogy lássalak, de mélyen belül éreztem, egyáltalán nem vagy az. Arcod apánk arca. Amikor Rád nézek, mintha őt látnám. Beszélgetünk. Két testvér, akik tegnap talán az utcán is idegenként mentek volna el egymás mellett.

Elmeséled, hogyan kerestél, ahogyan korábban apánkat kerested, akit apró gyermekként láttál utoljára. Kutattad a gyökereidet. Minden egyes mondatod tölti a bennem évek óta tátongó űrt. Apámnak, aki nem sokat adott most mégis hálás vagyok, mert Téged neki köszönhetlek. Ő Téged adott nekem. Tán a legértékesebbet, amit adhatott.

Amikor először találkoztunk is éreztem, valami összeköt Veled. És ahogyan szépen, lassan beengedlek az életembe, ahogy engedem magamnak, hogy megismerjelek, feltűnnek a hasonlóságok. Új, csodálatos, megmagyarázhatatlan, amit érzek.

Apánk elköszönt, de örökül hagyott egy köteléket. Köszönöm a Sorsnak, hogy Hozzád elvezetett. Most már nem engedlek és bízom benne, Te sem engedsz. Ott leszünk egymásnak, mi a meglelt testvérek.