El kell fogadnunk, hogy nem uralhatunk mindent életünkben. Vannak dolgok, amik ellen képesek vagyunk évtizedeken keresztül küzdeni. Vagy éppen értetlenül, saját magunkat és a másikat okolva mindenáron falakat akarunk lebontani.

Aztán történik valami, mi magunk idézzük elő ezt a történést. Ott a pillanat törtrésze alatt megértjük. Hiába a küzdelem, az önostorozás, a másik fél hibáztatása. Egyik sem célravezető. Igen is vannak nálunk magasabb hatalmak, amik befolyással bírnak. Akár legmélyebb emberi kapcsolatainkra is.

És a pillanatban, a térben, ott, akkor, megdöbbenve állunk és felszakad az évtizedekig visszafojtott meg nem értés, el nem fogadás fájdalma. Könnyek oldják fel a cipelt terheket. Zokogás tárja fel igazi lényegét emberi kapcsolatunknak, úgy, ahogyan van, ahogyan régen lennie kellett volna. Csak éppen mi csak egy falat láttunk… többnyire… egy puszta falat.

Vannak emberek, akikhez nem kerülhetünk közelebb, amíg meg nem értjük, el nem fogadjuk a kapcsolatunkra ható energiákat.Ezek felett az energiák felett nincs hatalmunk.  Óriási a hatásuk, mégis sokszor tudomást sem veszünk róluk. Energiák, melyeket nem mi magunk hozunk létre. Mi csak megéljük hatásukat. Egyszerűen csak vannak, évtizedek, sőt még talán régebb óta beépültek családrendszerünkbe.

Meg kell látnunk, fel- és meg kell ismernünk ezeket az energiákat. Amint ez megtörténik, rendeződhetnek kapcsolataink. Akkor már látni fogjuk a háttérben működő energiák hatását és végre: megjelenik életünkben a fény, az elfogadás gyönyörű érzését hozva. Fellélegezhetünk, mert megkaptunk életünk ajándékaként a megértést végre.

Akkor, ott, amikor ez a pillanat ránk köszön, nyithatunk, teljes valónkkal fordulhatunk jövőnk felé, mert megértettük, amit eddig nem érthettünk meg.

Amikor végre a jövő fénye felé fordulhatunk, minden nap emlékeztessük magunkat. Emlékezzünk arra, hogy a múlt, elmúlt. A jelen elhozta a megértést, felszabadított. Tovább léphetünk, megdolgoztunk érte, megéltük a lezárás felszabadító fájdalmát. Helyére kerültek kapcsolatok, a megértés, elfogadás segítségével lekerültek a béklyók. Kicsik lehetünk végre gyermekként. És nagyként érkezhetünk meg jelenünkbe.

Szeretni valakit, akkor is, ha úgy érzed bántott. Meg kell látni a viselkedése mögött rejlő történeteket. Történeteket, melyek formálják, mint sziklát a tenger.

Szeretni, hogyan lehet jól? Létezik-e egyáltalán a „jól szeretni”, mint fogalom… Nem hinném… Szeretni lehet, se nem jól, se nem rosszul, egyszerűen csak feloldódni az érzésben. Beengedni a másikat és beengedni saját magunkat a másikba.

Szeretni, akkor is, ha sértettnek érzed magad. Meglátni a viselkedésed mögött rejlő történeteket. Ilyenkor Te is szikla vagy a tengerben. Téged is formált a tenger. Ne akarj hát se jól, se rosszul szeretni, csak engedd. Csak szeress! Engedd meg magadnak, mert megérdemled, engedd meg magadnak, hogy boldog lehess! És ne csak az embert lásd, hanem az általa cipelt történeteket se feledd...

Mit hogyan élek meg? A kérdés helyesen így hangzik: mit hogyan akarok megélni? Attól függnek megéléseink, hogy mi milyen tartalommal töltjük meg őket.

Mit hogyan látok? Tőlem függ. Mint ahogyan a világ is olyan, amilyennek látom, olyanok a megéléseim is. A történeteim mélyén rejlő tartalmakat kell meglátnom.

Pozitívan: számomra nem azt jelenti, hogy sohasem vagyok lent, de tudom, hogy onnan már felfelé ível az út. És, ha néha lent vagyok, körül nézek, felteszem a kérdést: Miért kerültem ide? Mit tehettem volna másként? Nem másokban keresem a hibát, hanem önmagamba nézek. Azt is tudom, hogy a hegyről is visszapottyanhatok a völgy mélyére, bármennyire jó fent lenni, néha előfordulhat, hogy jön egy vihar és lependerít. Csak éppen nem akarok lent maradni, ezért újra elindulok felfelé.

Miért? Mert meg szeretném élni az életemet. Belevonódni, tartalmasan élni, értelmes dolgokat cselekedni, alkotni, egészséges gyerekeket nevelni. Olyan emberré válni, aki jelen van, akihez bátran fordulhatnak mások, mert nem a saját nyűgével van elfoglalva, kész másokra fókuszálni.

Hogyan? Úgy, hogy hagyja megélni és átélni a negatívat is, de tudja, ez csak pillanatnyi állapot. Az élet nem rossz! Értékelni kell a jót, de tisztában lenni vele, hogy nem mindig minden rózsaszín. Észreveszi és megtanulja a megélések mögött rejlő tanításokat, igyekszik életbölcsességgé formálni azokat.

Amikor meglátom az egyes eseményekben rejlő üzeneteket, egyre inkább képes leszek kialakítani saját hitrendszeremet. Ha éppen hibáztam, abból is tanulok. Megtanulom, legközelebb mit ne tegyek.

Én valahogy így szeretnék megélni és létezni. Pozitívan, fejlődve, megélve, szeretetben!

Az életben azt a legnehezebb értékelni, ami igazán jó. Természetesnek tűnik vagy éppen annyira maximalisták vagyunk, hogy sosem elég, ami megadatott. Amikor azonban egy magasabb hatalom elveszi tőlünk, mert a játszmáink, elégedetlenségünk következtében már nem tarthatjuk meg a kincset, amit korábban birtokoltunk, a poklok poklát álljuk ki. Innentől kezdve két úton mehetünk tovább.

Az egyik: alázattal, fejet hajtva, újra átértékelni azt, amink volt. Elfogadni, megérkezni végre az életünkbe. Élni és beengedni a boldogságot. Elhinni, hogy, ami adatott az valóban felemelő. Nekünk ez jár.

A másik út a saját kárunkon való tanulás útja. Eldobjuk, ami igazán értékes, mert egóból létezünk. Szenvedünk tovább, de megmagyarázzuk, miért is cselekszünk így, miért is helyes, ahogyan döntöttünk. Eközben a lelkünk ripityára törik.

Az élet pedig újra és újra ugyanabba a körforgalomba fog terelni bennünket. Egészen addig, amíg észre nem vesszük, hogy több kijárat van. Újra és újra meg akarja majd tanítani nekünk a leckét, amit addig nem voltunk hajlandóak megtanulni. Te melyik utat választanád?

Szeretettel: Szabó Ildikó (SzIldi)

1. Életet adni
2. Helytállni
3. Kiállni
4. Igaz valónkat felvállalni
5. Saját értékrendünket képviselni
6. Régi, terhes családi mintákat nem átörökíteni
7. Életre nevelni
8. Nem kizsigerelni
9. Támaszt nyújtani, de nem támaszkodni
10. Utat mutatni, de nem előírni
11. Elfogadni gyermekünket
12. A legjobbat akarni, e szerint cselekedni
13. Nem önmagunkat megvalósítani a gyerek által
14. Adni és elfogadni tudni
15. Játszani, nevetni, jelen lenni
16. Szigort és túlzott engedékenységet mellőzni, következetesnek lenni
17. Döntéseinket felvállalni
18. Felnőttnek lenni, őt hagyni gyerekként létezni
19. Családi rendet megtartani
20. Szülőként nem haverkodni
21. Gondolkodásra tanítani
22. Válaszlehetőségeket felmutatni
23. Választást segíteni, de nem helyette dönteni
24. Érzések megélésére tanítani
25. SZERETNI!

Ugyanaz történik? Sokadszorra? Felteszed a kérdést: „Miért megint én?” „Miért éppen Velem?” Nem érted, csak harcolsz a gondolataiddal. Az érzéseiddel. Az egod uralja életed.

Állj meg, figyelj! Figyeld meg magad! Figyeld meg az embereket magad körül? Mit látsz? Mit érzel? Mire akarnak tanítani?

Sokadszorra történik. Megint szinte forgatókönyv szerint ugyanaz… Ne lapozz tovább, amíg meg nem látod, mit mutat, miről szól ez a film. Újra és újra. Hiszen mutatni akar valamit.

Próbák elé állít az élet. Mindig, mindenkit. Amikor egy próba nem sikerül, ismétlődni kezd, nem enged tovább menni. Topogsz a múltban, mérgezed a jelened. Miért? Mert valamit, ami a homályos múltban történt nem zártál le. Egy leckét nem tanultál meg.

Állj meg, figyelj! Állítsd le egod uralmát. Vond le végre a tanulságokat! Hogy tovább léphess! Hogy legközelebb már ne megint ugyanazt a filmet kelljen nézned! És légy végre hálás filmed színészeinek, lásd meg az ő szerepük sem könnyű, egy cseppet sem az. Azonban az élet a segítségükkel taníthat neked új leckéket, amik által teljesebb életet élhetsz!

Ártatlannak tűnő kérdés. Szinte biztos vagyok benne, hogy pikk-pakk meglesznek a válaszok...Leülök, próbálok összpontosítani. Befelé figyelni. Tudatosan kizárni az ilyenkor előtörő sablonos válaszokat. Jönnek, burjánzanak, de érzem, nem ez a helyes megközelítés. Nem az a jó válasz, ami ilyenkor egyből beugrik. A sablonként feltörő válaszlehetőségek pusztán társadalmilag bevett sémák, kikerülő mechanizmusok, ha úgy tetszik.

Mit igyekszünk kikerülni? A valódi válaszadást. Sokáig én is ezt tettem, megadtam a sablonos válaszokat és elhitettem magammal, hogy jól van ez így. Sokáig… de ma már tudatosan igyekszem választ adni. Természetesen előfordul, hogy még mindig belecsúszok a megszokott sémákba.

És most, hogy itt ülök és ezen a kérdésen gondolkozom, rádöbbenek, hogy nagyon is nem pikk-pakk, egyáltalán nem egyszerű erre válaszolni!

Tudatosan azonban önmagam fejlődését jelölöm meg, mint legfontosabb életem értelmét.Nyilvánvaló, hogy a teljes élethez elengedhetetlen, hogy legyen értelme az életemnek. Az is fontos, hogy ezt magam találjam meg és ne mások életét éljem, ne mások vágyait valósítsam meg.

Talán most meghökkensz kedves olvasó, hogy micsoda önző megközelítésben látom ezt a dolgot. És talán valóban az is, bizonyos nézőpontból az lehet, a megszokott szemszögéből vagy éppen racionális nézőpontból. Azonban, ha jobban belevonódunk a kérdésbe, látni fogjuk, hogy akkor működhet az életünk, ha mi magunk mindent elkövetünk fejlődésünkért. Ha a helyünkön vagyunk a dolgok körénk rendeződnek, erőltetés, belefeszülés nélkül.

Adni is akkor tudok, ha én harmóniában vagyok önmagammal. Hogyan alakítható ki ez a harmónia? Magunkra való odafigyeléssel, törődéssel. Ha csak fosztogatjuk belső erőforrásainkat, ha csak adunk és adunk és nem töltődünk, akkor kiégünk és a körülöttünk lévő világot is lángokba boríthatjuk.

Nos, ezért nem önző megközelítés az életem értelmeként önmagamat, saját fejlődésemet megjelölni.

Teremts egyensúlyt, töltődj, találd meg életed értelmeit! Úgy, hogy közben magadról egy pillanatra sem feledkezel meg!

Benned is bujkál a kétségbeesés kisördöge, amikor valamit nagyon nem szeretnél megtenni, valamihez éppen nincsen kedved és még sorolhatnám? Csak éppen nem tudod, hogyan ne tedd, hogyan ne vonódj bele?

Nemet mondani szükséges. Talán eleinte úgy érzed, ez a szükséges rossz, de ha már gyakorlott „nem mondogatóvá” válsz, rádöbbensz, nem is olyan bonyolult ez. Mint az élet általában, mi szőjük kuszára a szálait. Ilyen a nemet mondás képessége is. Tanulható. Nem feltétlenül nehéz, csak mi tesszük azzá. Folyton bonyolítunk, mindent… kapcsolatokat, helyzeteket, az életet úgy általában.

Szükséges nemet mondani, hogy önmagad lehess. Szükséges, hogy azt tedd, ami számodra nem terhes. Miért kellene olyasmivel tölteni az idődet, amihez éppen nincsen kedved, energiád? Tudom, igen, én is tanulom, mert éppen nem ezt tanították, hogy felvállaljam, ha valami nem tetszik. Sem a társadalmi, sem a családi berendezkedések nem erre sarkallnak. Mind a mai napig inkább a megfelelni vágyást ültetik el bennünk.

Attól tartasz, megbántasz másokat, ha nem állsz kötélnek? Ettől sem kell tartani, mint írtam, tanulható a képesség. Időt, energiát takaríthatsz meg, ha magadévá teszed ezt a koránt sem olyan mágikus fortélyt. Arról nem is beszélve, hogy az önbecsülésed is nő általa, illetve az emberek szemében is nőni fogsz. Miért? Mert aki folyton ott van, egy idő után szinte már észre sem fogják venni a jelenlétét.

Tanuljunk meg nemet mondani! Fellélegzünk általa, kapunk egy csomó értékes időt, amit a számunkra fontos tevékenységekre fordíthatunk. És ha azt tesszük, ha azt tehetjük, ami számunkra jó érzést okoz, akkor már jó úton járunk!

Látom, mosoly bujkál arcodon, miközben soraimat olvasod. Megértem, elsőre vicces ötletnek tűnik, hiszen nem megszokott. Randi, ugyan már, az a tiniknek való! Még, hogy a férjemmel? Ha-ha...De mi van a mosolyod mögött? Milyen gondolatok cikáznak Benned?

Amikor a meglévő kapcsolatainkról van szó, többféleképpen vélekedünk. Az egyik tábor, aki úgy véli, ami már megvan, amit már kipipáltunk, az rendben van úgy, ahogy van. Ők a fejből élők. A másik tábor (megjegyzem: ők vannak kevesebben) érzi és tudja, hogy nem elég kipipálni, folyamatosan tenni és tenni kell egy kapcsolatért. Számukra a megtartani a kulcsszó.

Semmi sem állandó. Minden változik. Nem igaz az sem, hogy nem ronthat el mindent a hétköznapok monotonitása. Azért is osztom meg Veled ezeket a gondolatokat, hátha elindít Benned is valamit. Mint, ahogyan bennem is elindult valami, amikor egy számomra kedves tanárom rávilágított, ne csak akkor engedjem be a szeretteimet az életembe, amikor éppen én úgy gondolom. Hoppá!

Akkor ott, óriási köd oszlott el bennem, amit nem is láttam. Rádöbbentem, én tényleg ezt csináltam, csak éppen nem tudatosult bennem, hogy mit művelek. Megint csak visszaköszön, mennyire fontos a TUDATOSSÁG. Az élet minden területén.

Mindenféle kapcsolatunkat ápolni kell. Nem elég csak benne lenni, tartalommal is meg kell tölteni. Nyitni a másik felé, nem félni a reakciójától, hiszen, ha váratlan is a megnyilvánulásod, de szeretet vezérli, hidd el, nem fogsz negatív választ kapni.

Igen is néha ki kell szakítani egy kis időt kettőnknek. Akár a hétköznapi mókuskerékből is érdemes kikandikálni egy pillanatra és észrevenni a másikat. Meglátni Őt, kicsit másképpen, mint addig. Érdemes ebbe ebbe energiát fektetnünk. Meglátjuk őt és rajta keresztül saját magunkat is egy teljesen új megvilágításban. Adjuk azt a másiknak, ami nem tárgyiasítható, ami igazán értékes: az időnket, az odafigyelésünket.

Csodálatos napot kívánok és élmény dús randikat!

Képzeletbeli startvonalra állítjuk cseperedő gyermekeinket. Amikor eldördül a képzeletbeli startpisztoly veszett tempót diktálunk nekik. Tesszük ezt sokszor tudatlanul, nem mérjük fel, mit is üzenünk nekik szavainkkal, cselekedeteinkkel. Egy idő után a feléjük közvetített elvárásaink eredményeként már saját magukat űzik, hajtják. Kell a jó jegy, kell a versenyistálló, mert hogyan lesz így sikeres ember? Hogyan fog így valamit elérni az életben?

Éppen ez az, lehet, hogy sehogyan, talán kínkeservvel. Kiégett fiatalként áll majd a való világ küszöbén. Ténfereg, mert a zsenge gyerekkorától űzött lét kiégette. Nem lesznek céljai, ha valamit céljaként jelöl meg, az inkább a szülők elvárásának és a külvilág nyomásának megfelelő üzenete lesz.

Miért kell kizsigerelni a gyerekkort? Miért nem lehet meghagyni az önfeledtséget, a játékot, a szabad választás jogát? Miért nem gondolkodni tanítunk, hanem lebéklyózunk felesleges követelményekkel?

Felőröljük a gyerekeket, miközben elfelejtjük, hogy az életnek, a boldogságnak mi is a valós lényege.Lélek nélkül bolyonganak majd külső és belső világukban.

Elfogadás helyett hasonlítunk, méricskélünk. Saját gyermekeinket tesszük pellengérre, megfosztva őket az őszinte szeretet érzésétől. Mit érezhet egy gyerek, akit folyton versenyeztetnek. Ez rettenetes! Ez nem szeretet, ez csak valamiféle törődés. Abból sem a legoptimálisabb. Sokszor a szülő saját, meg nem élt vágyképeinek erőszakos kiteljesedéséből fakad ez a viselkedés. De a szülői feladat nem ez kellene, hogy legyen!

Kérlek, mielőtt esetleg el- és megítélnéd a fenti sorokat, gondold át, mit érezhet egy gyerek, akinek a leírt szellemben kell felnőnie! Óriási a társadalmi nyomás, akár egy kis közösségen belül is nagyon nagyok a terhek, amiket az elvárások jelentenek, de álljunk meg, nézzünk egy kicsit a jövőbe...és lássuk meg a boldog felnőttet, aki akkor lehet a ma cseperedőből, ha mi kiállunk érte és nem ülünk fel a ma oly divatos elvárások körhintájára.

Köszönöm, hogy elolvastad!