Figyellek és átérzem, ami benned zajlik éppen. Érzem, néha nem tudsz mit kezdeni a benned túlcsorduló szeretet áramával. Félsz, hogy nem értenek majd, hogy visszautasíthatnak. Látom, tudom mennyire nehéz. Mégis... Te csak légy bátor, légy könnyed!

Belőlem is lettél, ősi kötelék köt össze Veled. Itt vagyok, mindig itt leszek, ha kellek. Gyere és ölelj át! Bármikor eljöhetsz hozzám, és elmesélheted, mi zajlik éppen Benned! Bátran, könnyedén fordulhatsz felém, ha szükségét érzed.

Látom, érzed önnön másságodat, de ne félj, egyikünk sem ugyanolyan, nem vagyunk egyformák. Az élet éppen ettől lesz egy nagy kaland, csak lásd meg szépségét. Add át magad! Merj átélni, merj szeretni, merd odaadni érzéseidet. Létezz és tapasztalj a bátrak könnyedségével! Mutasd meg magad a világnak! Tárd ki magenta szívedet és szeress!

Halld meg a benned ébredő kérdéseket! Azonban, ne gyárts belőlük kétségeket! Hiteddel írd felül negatív kicsengésüket! Amikor bevillan: „Biztos, hogy én?” „Biztos, hogy engem?” Biztos, hogy ez a helyem?” Te csak higgy!

Higgy, mert tudod, mit diktál a lelked! Tudod, mit szeretnél, miért teszel nap, mint nap. Halld meg bátran lelked hangját, hidd el, az a jó út, ahová ez a hang vezérel.

Hamis drágakövek talmi csillogása ragyogja be az életünket. Sokáig hisszük, hogy ez a valódi érték fénye. Nem keressük az igazi szépséget, hagyjuk, hogy elvakítson a hamisság. Nem keressük, egy ideig… Nem kutatunk igazi értékek után, hiszen azt hisszük már megvan, már rátaláltunk. Mindent beborít a talmi csillogás.

Aztán egyszer csak halványulni kezdenek a hazug szikrák és meglátjuk, megérezzük a mögötte rejlő ürességet. És akkor, ott elkezdünk keresni. Már érezzük, amit korábban értékesnek véltünk, bóvli, kacat csupán. Vágyni kezdünk az igazi tartalomra. Egyre erősödik a vágy, mely keresésre ösztökél.

Keresünk, és ha kitartóak vagyunk, felcsillan az Igaz, a Való. Egyidejűleg óriási robajjal törnek ripityára addig féltett, mára már értéktelen kavicsokká vált „drágaköveink”. Korábban felruháztuk ezeket az értéktelen darabokat olyan tulajdonságokkal, amiket látni, érezni szerettünk volna. Csak nem tudtuk merre kell néznünk. Nem éreztük, az érzést hol találhatnánk.

Az igazi csillogás, ragyogás belülről fakad. Ne hagyjuk, hogy elvakítson a talmi csillogás!
Magunkban ott van, az Igazi, a Valódi fénynyaláb, mely igazi alapja lehet tartalmas életünknek. Ami képes igaz fénnyel beragyogni életünket, lelkünket.

Annyira foglalkoztat egy probléma, hogy beleragadunk. Nem szabadulunk tőle, uralja gondolatainkat, napjainkat. Minden más már-már jelentéktelenné válik, csak a „kis kedvenc” körül pörgünk. Sokszor észrevétlenül kebelez be bennünket.

Neked is ismerős érzés?

Veszélyes ez, mivel ilyenkor már a probléma válik napjaink középpontjává. A túlgondolkodás által mi magunk tartjuk fenn, azonban ez nem vezet el a megoldáshoz.  „Végre van mivel foglalkoznom, van feladatom!”-kiált az elménk és belevetjük magunkat, még jobban belemerülünk.

Érdemes azonban elgondolkozni pár dolgon!

Ha túlzottan foglalkoztat a kérdés, ezzel a megoldásra vagy a probléma megtartására helyezem-e a hangsúlyt?

Bírok-e akkora befolyással, hogy hatást gyakoroljak a helyzetre? Ha igen, akkor tegyem meg, amit tudok, aztán engedjem el. Beleragadni sosem jó, semmibe sem. Egy bizonyos ponton túl már kártékony saját magunkkal és környezetünkkel szemben, ha nem tanulunk meg elengedni bizonyos dolgokat.

Miért csinálom? Miért attól érzem magam fontosnak, hogy hagyom magam bekebelezni? Ha megállás nélkül az adott dologgal foglalkozom, marad-e energiám másra?

Mint már írtam, vannak emberek, akik azért is pörgetik a problémáikat, újra meg újra, mert ettől úgy érzik feladatuk van. Azt viszont nem látják meg, ha a megoldásra koncentrálnának vagy éppen megtanulnának elengedni, sokkal több energiájuk maradna az élet valós megélésére. Élvezhetnék is mindennapjaikat.

Túl sokszor kerülsz ilyen helyzetbe? Az sem árthat (tapasztaltam!), hogy végig veszi az ember a lehetőségeit. Mivel tudná teljesebbé, produktívabbá varázsolni az életét, hogy a problémák ne feszítsenek túl, hogy csak a kellő figyelmet, energiát szenteljük egy-egy történésnek. Megoldandó helyzetek mindig is lesznek, de ha nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam, a megoldásban is rugalmasabb, hatékonyabb leszek.

Apró korunktól kezdve uralni akarunk sok mindent, amit egyszerűen csak áramoltatni kellene életünkben. Ez egyáltalán nem meglepő. Ha körülnézünk az emberek többsége is ezt teszi. Mi csak követjük ezt a mintát, amíg rá nem ébredünk haszontalanságára.

Amikor ráébredünk, hogy lehet másként is, akkor volt probléma, nincs probléma. Huss! Szinte varázsütésre könnyebbülhetünk meg. Miért is kellene szenvedni, ha nem muszáj? Tanuljunk meg elengedni! Tanuljunk meg rugalmasan kezelni helyzeteket! Miért ne lehetne egyszerűbb, miért ne lehetne könnyebb?

Csodák és játszmák.

Értékes és értéktelen pillanatok.

Voltak félrecsúszások és voltak felemelő momentumok.

Ezt láttad. Ezt hoztad.

Akarod-e? Szeretnéd-e tovább?

Vagy váltanál? Változtatnál?

Hidd el, lehet másképpen.

Leteheted, ami nem szolgál.

Minták…

Felülírhatóak, csak akard felülírni!

Hidd, hogy lehet!

Vidd tovább a csodát és kerüld…

… kerüld el a játszmát.

Írd felül, ami negatívat láttál, megéltél:

Ne vidd tovább!

Élj a csodákból, építsd őket magadba.

Csak mert azt láttad, voltak csúf játszmák,

Nem kell tovább vonszolni őket a saját életedbe.

Inkább a csodát fejleszd tökélyre!

Pillangók vagyunk. Ezek a csodálatos lények évezredek óta a változást, a fejlődést jelképezik az emberiség számára.

Fejlődni születtünk. Mégis előfordul, hogy előtörtnek gondolatok, érzések, amelyek semmi másra nem hivatottak, mint fosztogatni energiánkat. Próbálják visszavetni változásunkat, fejlődésünket.  Kérdés, felismerjük-e, hagyjuk-e, hogy ez megtörténjen? Rajtunk áll, teret engedünk-e ezeknek a fosztogatóknak, vagy felismerve őket, beépítjük létezésüket mindennapjainkba és megyünk tovább.

Olykor emberek képében jelennek meg életünkben. Ha nyitott szemmel járunk, folyamatosan tanulunk, megérezzük negatív energiáikat. Tudjuk, érezzük, hogy vannak, de nem adunk teret nekik.

Mi van akkor, ha sokáig jelen voltak, csak éppen mi még nem álltunk tudatosságunk azon szintjén, hogy felismerjük a jó szándékba csomagolt, rejtett, kicsinyes játszmáikat. Ez ám az igazi kihívás, felismerni és kiszűrni életünk ezen szereplőit. Fájdalmas, kínzó… Eleinte szívfacsaró veszteségérzés borít be minket. Aztán amikor látjuk, érezzük, egy-egy cselekedetünkre adott válasz reakcióból lemérjük, hogy ez csak egy játszmákon, fosztogatáson alapuló viszony volt, akkor már kicsit lazul a szívünket markolászó görcs.

Vannak, akik egy idő után eltávolodnak. Ez természetes. Nem szabad ragaszkodni a meg nem fejlődött kapcsolatokhoz. Tudom, nagyon fájdalmas olykor ezt megélni. Mégis néha pontot kell tennünk dolgok végére.

Mit értek ez alatt? Néha előfordul, hogy mi magunk elindulunk a fejlődés útján és a körülöttünk lévők ezzel nem tudnak mit kezdeni. Ekkor az egójuk reakciója a jól bevált támadás. Nem értik, mi történik, ezért próbálnak visszarántani minket a már korábban bevált módszereikkel.

Ilyenkor kell erősnek lennünk és felismernünk, hogy vannak kapcsolatok, amik nem tarthatnak örökké. Nem lehetnek örök érvényűek, mert visszahúznak, mert gátolják fejlődésünket. Ebből adódóan vannak emberek, akik nem maradhatnak mindig mellettünk. Nem mindenki tarthat velünk.

Tudom, nehéz, de meg kell ezt emésztenünk és belátnunk a saját fejlődésünknek nem vethetünk gátat azáltal, hogy felelőtlenül ragaszkodunk emberekhez, helyzetekhez. Néha tudni kell engedni, elengedni… Elengedni, hogy teret és helyet biztosítsunk az újnak, mert saját fejlődésünknek nem vethetünk gátat felesleges ragaszkodással.

Eljön egy pillanat, amikor másként kezdjük látni életünk eseményeit. A pillanat, amikor elkezdjük észrevenni az életeseményeinkben megbúvó tanításokat. Az élet egy nagy tanító, csak éppen hajlamosak vagyunk nem meglátni, nem észrevenni ezt a tulajdonságát. Hiszen minden egyes pillanatban, napban, tevékenységben ott rejlik a fejlődés lehetősége, csak meg kell látnunk. És élnünk vele.

Te is észrevetted már, Kedves Olvasó, hogy sok esetben úgy érzed, mókuskerékben pörögsz? Vajon miért lehet ez? Megálltál egy pillanatra, hogy ezen elgondolkozzál vagy csak szédülésig pörögtél tovább? Tudom, igen, nem értél éppen rá megállni. Vagy igen, ezt is tudom, mindenki ezt teszi, miért tennéd másként? :)

Veled is előfordul, hogy:

Bosszankodsz, ha nem tudod véghezvinni, amit elterveztél? Ilyenkor felrobbansz? Vagy megállsz és higgadtan prioritásokat állítasz fel? Hiszen már rájöttél, ha tudod, mi a fontos, mi számít és mi nem, akkor nem fognak maguk alá temetni a feladataid. A mások által támasztott elvárásokra pedig fogsz tudni nemet is mondatni egy beletörődő igen helyett.

Váratlan esemény történik. Számtalan ilyen lehet: váratlan utazás, beteg gyerek, stb. Keresztül húzva a következő napokra eltervezett rend. Rádöbbensz ilyenkor, hogy az élet türelemre, alázatra tanít? Én már kezdek rájönni, nekem ezt nagyon meg kell tanulnom, mi az, hogy türelem…

Dühöt érzel. Miért? Kire vagy dühös tulajdonképpen? Állj meg egy pillanatra, mindig gondold végig, a dühöd csak Téged és a szeretteidet rombolja. A vélt vagy valós problémát meg nem oldja. Különben is, vannak dolgok, élethelyzetek, amiken a legjobb szándékunkkal sem változtathatunk. Ilyenkor ne legyél dühös, csak tedd meg, amit megtehetsz, a többit pedig engedd el.

Nem uralhatunk mindent, nem másíthatjuk meg sokszor azt, ami történik körülöttünk. Elég, ha elfogadjuk, és ennek tudatában megyünk tovább. A következő helyzetnél, ami hasonló lesz, csak érettebbek, bölcsebbek leszünk. Ha hagyjuk…

…hogy az élet tanítson.

Az élet már csak ilyen, sokszor felülírja az elképzeléseinket. Rajtad áll, hogyan állsz hozzá a véletlenszerűnek tűnő változásokhoz. Vannak véletlenek? Nincsenek…pont.

Néhányan azért hőbörgünk, mert erőből élünk, meg akarjuk erőszakolni azt, amit nem lehet. Választottunk valamit vagy éppen minket választott az a helyzet ahol most vagyunk? Erőszakosan akarunk valamiben teljesíteni, ami nem mi vagyunk?

Fogadjuk el végre az élet tanításait. Váljunk érettebb, bölcsebb emberré általa. Ne féljünk, mert a félelem bezár. Nem feltétlenül az győz, aki minden körülmények között szembe megy az árral. Tudjuk ezt!

Óriási különbség van a buta vakmerőség és a bátorság között. Nagyon vékony a határmezsgyéje a két tulajdonságnak, viszont a különbség leírhatatlan. Ez már azonban megint egy másik téma, amire úgy gondolom, egyszer érdemes visszatérni…

Csodás napokat kívánok Neked!

Mit jelent felnőttnek lenni? Felnőttként cselekedni?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy bizonyos kor elérésével már teljes mértékben felnőttek vagyunk. Igen ám, de ez valójában egyáltalán nem kor függvénye. Az sem lehet mértékegysége a felnőttségnek, ki milyen iskolát és milyen eredménnyel végzett el. Ez pusztán lexikális tudást takar. Félre értés ne essék, nagyon fontosnak vélem, hogy az emberek tanuljanak, képezzék magukat. Ugyanakkor a mai napig azt érzékelem, hogy sokan rengeteg energiát fektetnek a fejbe tölthető információ anyag megszerzésére, elsajátítására.

Mindeközben mi történik, állandóan keresnek, kutatnak. Miért? Az ego már jócskán fejlett, túlfejlett is sokszor. Mi a helyzet lelki síkon? Sokan gyermekek maradnak, nem fejlődnek. Vagy, éppen mert úgy gondolják, erre nincsen szükség, vagy éppen követik a generációk óta kialakult minták sokaságát.

Azonban mindenki életében eljön a pillanat, amikor vagy önszántából, vagy az élet keserves tanítása által kilökik a kényelemből és el kell indulnia, tapasztalni, tanulni. Az élet dolgait, a lélek dolgait megfejlődni, másként látni. Miért várnánk meg az erőszakos kitaszítást? Miért nem lépünk és miért halogatunk?

A kulcs itt is a felelősség vállalásban rejlik...

Sokan nem tanulunk meg felelősséget vállalni és még számtalan dolgot nem teszünk, ami a valódi felnőtt lét feltétele volna. Felnőtt testbe zár gyermekkén bolyongunk a világában. Amikor aztán a megoldatlan probléma halom maga alá temet, két dolgot tehetünk. Választhatjuk a bűnbakkeresést. Szerintem ma ez a népszerűbb és könnyebbik út (sajnos). Ezzel azonban nem érünk semmit, csak visszavet a düh, a felesleges kesergés. Különben is sokszor olyan embereket hibáztathatnánk, akiknek meg kellett volna tanítaniuk az igazi felnőtt lét törvényeit. Azonban hogyan, ha ők maguk sem tanulták meg soha, mert nem volt, aki megtanította volna nekik.

A másik út természetesen terveket, majd tetteket igényel. Ez az út, amin ha elindulsz, soha nem érsz a végére. Haladsz rajta. Haladsz a fő úton, mellékúton, mászol fel a hegyre és igen néha visszaesel a völgybe, tán még szakadékba is. Én úgy vélem azonban ez az út, amit járni érdemes.

Itt a tavasz! Az újrakezdés ideje. A természet is éledezik, ne maradjunk tovább mi sem a megszokott viselkedésmintáink rabjai. Ideje váltani!

Úgy vélem ismerek valakit, pedig csak a történetein keresztül látom őt. Előttem áll egy ember, akit körbeölelnek, ugyanakkor bezárnak életmeséi. Mint a réges-régi meséket, ezeket a történeteket is másként éljük meg. Attól függ, ki meséli, ki hallgatja, más lesz az üzenetük. Saját nézeteink alapján értelmezünk.

A történetek mögé kell nézni, ha igazán látni szeretnék valakit. Igazán megismerni csak így lehet, mert a történetek szerepeket aggatnak ránk. Sokszor érezve, hogy nem tetszik a szerep, mégis játszunk tovább. Hiszen ismerős a szerephez tartozó jelmez. Vagy éppen, azért mert azt gondoljuk, úgyis azt gondolják rólunk, csak ennyi telik az erőnkből.

Ilyenkor jönnek a bírálatok. Azonban el sem gondolkozik azon a bíráló, hogy amit a szememre hány, azt talán éppen ő maga generálta. Viselkedésével, romboló kritikájával, reakcióival táplálta a helytelen utat.

Amíg csak élettörténetei alapján ítélek meg valakit, addig racionalizálok, nem veszem észre magát az emberi lényt. Nem visz előre, ha észérvekkel meg akarom magyarázni, ki miért és mit cselekszik. Amíg agyalok, nem látom meg Őt, az embert, teljes valójában.

Mindenki cipel valamit, ami beleégett, ami formálta őt. Tudatosság nélkül ezeket a batyukat nem tehetjük le. Nem formálhatunk belőlük építő erőt.

Ha igazán látni akarunk valakit, segítsük a tudatosság felé vezető ösvényen. Váljunk partnerré! Észérveket félre téve, segítő kezet nyújthatunk, annak, aki kéri. Ne bíráskodjunk! A bíró ítél, de a lényeg nem változik, sokszor inkább csak rombol az ítélet. Míg, ha partnerek vagyunk, az épít. Legtöbbször ott fedezünk fel változás iránti vágyat, ahol korábban nem is gondoltuk volna.

Én önmagamat is a történeteim nélkül szeretném látni végre. A változás magunkkal kezdődik. Jó eséllyel, ha magunkban rendet rakunk, másokat is képesek leszünk értékeiket szem előtt tartva szemlélni.

Előfordul, hogy igen. Rohanunk, űzzük saját magunkat. Belefeledkezünk az eszeveszett hajszába. Miért ne haladhatnánk a saját tempónkban? Persze, tudom, kisgyermek korunk óta feszített a tempó, amit a külvilág ránk kényszerít. Félünk, ha lemaradunk, kimaradunk.

Annyira rohanunk, hogy elfelejtjük megélni a MOST pillanatát. Mindig a jövőt fürkésszük, a cél lebeg szemünk előtt. Eközben tudomást sem veszünk az útról, amit járunk és a jövőt formáló jelen értékéről. Pedig a cél csupán egy eszköz, mely által kiteljesedhetünk. A cél felé vezető úton tapasztalunk, tanulunk, fejlődünk.

Trend a rohanás. A mindig „valamit csinálás” nélkül értéktelennek érezzük magunkat. Mint amikor egy vágyott ruhadarab nem kerül be a szekrényünkbe. Magunkénak szeretnénk, csak mert éppen divatosnak számít. Ez a ruhadarab valójában ránk szabott? Illik az alakunkra? Passzol az egyéniségünkhöz?

Miért ne kezelhetnénk a hajszát is így? Nem feltétlenül kell rohanni, csak mert mások is azt teszik. Mint ahogyan (jó esetben) nem erőltetjük magunkra a ruhadarabot sem, ami nem illik hozzánk.Ha nem rohansz is eléred a célt. Csak éppen elmélyült, megélt tapasztalatokkal gazdagodsz az úton. Időt kell hagyni a megszerzett ismeretek leülepedésére, ez pedig loholva nem megy. Elsikkad a lényeg.

Lassítsunk! Törekedjünk az igazi értékek megszerzésére, átélésére, elmélyítésére. Éljük meg az utat, amit járunk. Lassan, érzékeinket működtetve lépkedjünk. Jó utat kívánok Neked!

„Az út a fontos, nem az út vége. Aki túl gyorsan utazik, az elszalaszthat mindent, amiért útra kelt.” Louis L’Amour