Mostanában felfigyeltem rá, hogy sokszor összekeverjük a boldogságot az elégedettséggel. Érdemes megfigyelni, ha feltesszük valakinek azt a kérdést: „Boldog vagy?”. Válaszában többnyire elkezdi felsorolni az életben betöltött szerepeiből fakadó pozitív impulzusokat. Úgy vélem ezek az impulzusok csak elégedettséget szülnek.

Természetesen az elégedettség része lehet a boldogságnak, táplálhatja azt. Adhat egyfajta önigazolást. Azonban úgy gondolom, a boldogság nem feltétlenül az életben betöltött szerepeink által érhető el. A boldogság egy sokkal őszintébb helyről fakad. Belülről.

A szerepeinkben akaratlanul is ott van a másoknak való megfelelési kényszer. Ezek a cselekedeteink a külvilágnak szólnak. Ez már önmagában kizárja, hogy minden esetben boldogan lássuk el feladatainkat.

Azonban, ha belül meg tudom találni az egyensúlyt, az már boldogság. Boldogság, ami túlmutat a puszta elégedettségen. Nem mellékesen a szerepeinkben is jobban helyt tudunk állni, ha bennünk rend van, ha a ránk aggatott szerepkörökön túl tudunk és merünk önmagunk lenni. Hiszen, így óriási pozitív töltettel rendelkezünk, melyből nyugodtan porciózhatunk szerepeinkbe is.

Tény, a boldogságért és az elégedettségért is meg kell dolgoznunk. Nem jön magától egyik sem. Boldog akkor lehetek, ha dolgozok önmagamon, önmagamért. Elégedetté akkor válhatok, ha a betöltött szerepeimben maximálisan teljesítek. Folyamatos tanulás, fejlődés által érhető el a beteljesedés mindkét esetben.

Nos, szerintem valahogy így néz ki a boldogság és elégedettség közti különbség.

Te, kedves olvasó, mit gondolsz erről?

Érezd át, éld meg önnön nagyságodat! Érezd, hogy fontos vagy, magadnak, nem csupán mások által létezel! Mások nélkül is Te, Te vagy. Bentről, kifelé élj. Ne kívülről keress önigazolásokat! Érezd, hogy létezel, hogy valóban élsz, hogy jótékony energiák hatják át lényedet.

Csak vedd észre, engedd meg magadnak, hogy észrevehesd! Ne akarj mindig mindenre magyarázatot találni, mindent analizálni! Ne mondd, hogy Te ezt úgysem tudod, Te már nem változol.

Nehéz? Tudom, igen, az! De ne feledd, mindig minden változik, semmi sem állandó.Te is változhatsz! Változtathatsz, mert jogod van hozzá. És, mert az élet is folyton változik. Te sem maradhatsz folyton ugyanolyan, mint korábban.

A titok nyitját ne kívül keresd, csak figyeld magad, figyelj saját bensőd jeleire. Tanulj meg egyedül lenni, mer csak így figyelhetsz igazán önmagadra. Rádöbbensz majd, a titok nem is létezik, csupán az egód eddig elnyomta lelked hangjait.

Csak érezd át! Csak éld meg önmagad! És élvezd önnön nagyságodat!

Gyere, játszani hívlak! Te már hívtál régóta csak ritkán hallottam meg kérésedet. Mindig volt éppen valami, ami miatt sokszor meg is feledkeztem hívó szavadról. Hogy Veled legyek, hogy észrevegyelek.

Az élet, a hétköznapi értelemben vett nagybetűs tette ezt. Ő tett engem figyelmetlenné, majd hogy nem süketté. Könnyen elterel, ha gyenge az én a lélek szavát nem hallja meg. Csak folyamatosan keres. Kívül, pedig belül kellene, ahol Te is ott vagy és játszani hívsz.

Most itt vagyok, hallom hívó szavad. Játszani jöttem, nevetni, szárnyalni Veled. Megteszem, mert most megtehetem, nincs semmi akadály előttem. Egyszerűen szeretném, gyere hát, játszani Velem!

Ő az, aki remekül felépített játszma rendszert birtokol. Igyekszik uralni helyzeteket, embereket, életeket. Fontos számára, hogy társait marionett bábuként irányíthassa. Működik is ideig-óráig ez a rendszer.

Begyakorolt cselekvéssorozatokat alkalmaz. Ha az egyik viselkedés nem vezet sikerre, előveszi a következő szerepet. Van bőven a tárházban, lehet miből válogatni.

Mint mondtam, ideig-óráig lehet is emberekből marionett bábut formálni. Azonban egy idő után minden bábu önálló életre kell és látni kezd. Foszlanak a tartózsinórok.

Látni fogja, hogy egy valóban őszinte kapcsolatban nincsenek, mert nem lehetnek játszmák. Fel kell őket számolni. Meg kell mutatni valós önmagunkat, vágyainkat, érzéseinket, lelkünket. Akkor is, ha kicsinek látszunk, akkor is, ha úgy érezzük, a gyengeséget titkolni kell. Pedig éppen ettől lesz az ember erős, ha gyengeségeivel is szembe mer nézni és felvállalni azokat. Játszmák, előre gyártott sablonok nélkül. Gyengeség nélkül nem lehet bennünk erő sem. Mint ahogyan éjszaka és nappal is szépen megférnek egymás mellett. Bennünk is egyensúly kell, hogy legyen.

Ne vádaskodjunk, ha fáj valami, mutassuk meg. Ne ordítva követeljünk, halkan, szeretettel kérjünk, kérdezzünk. Mutassuk meg, hogy fontos a másik, hiszen így fogja látni tiszteletünket. Nem lehet és nem is szabad kikövetelni ezeket az érzéseket.

Adjunk, adjunk, adjunk, legfőképpen önmagunkat.

Lássuk be, ha maradunk a régi, begyakorolt mintáknál borítékolva lesz kapcsolataink kudarca. Az élet tanítani akar valamire, a másképpen, csak éppen mi nem vesszük észre, mert erőből élünk és ebbe a belefeszülésbe beleroppanunk.

Forduljunk alázattal a másik, mások felé. Fogadjuk el, tanuljuk meg, hogy az alázat egyáltalán nem megalázottságot takar. Sokkal többet, nemesebbet jelent annál! Legyünk lágyak, önzetlenek, elfogadóak, mert bennünket is így fognak közel engedni magukhoz az emberek. Így lesznek őszinték kapcsolataink. Így, csakis így, nem erőszakkal!

Létezel, és nem vesznek észre.

Jelen vagy és nem látnak.

Alkotsz – nem tudnak róla.

 Nem érted?

Tudod Te, hogy létezel?

Tudod Te, hogy ki vagy?

Tudod-e, mennyire értékes vagy?

Látod magad? Létezel önmagad számára?

Elhiszed, hogy amit csinálsz az érték?

Tudd! Érezd! Fogadd el! Lásd meg!

És…

Látni fognak, jelen leszel!

Észreveszik, hogy létezel.

Mert, amíg önmagad számára láthatatlan vagy

Addig mások számára is láthatatlan leszel.

Lépj ki kishitűséged burkából és LÁSD MEG MAGAD!

Lásd meg magad, hogy mások is láthassanak!

Könnyedén szeretnélek szeretni.

Ahogyan a tavaszi szél fúj végig a tájon.

Ahogyan a tél idején föld alatt rejtőző virágok előbújnak.

Szirmot bontva mutatják meg a világnak önmagukat.

Véget ért rejtőzködésük, hív a természet szava.

Szeretném Neked adni az igaz szeretetet.

Ahogyan a nappal éjszakává érik, ért meg bennem a szeretet.

Tudjuk, elfogadjuk, nem virrad már többé ugyanaz a nap.

Nem késlekedhetek hát, itt az idő könnyedén szeretni.

Bátran megmutatni, oda adni érzést, szeretetet, szerelmet.

Könnyedén szeretni. Könnyedén kimondani,

Amit érzek, amit jelentesz nekem.

Nem titkolni, mert a világ azt mondja,

Őszintének lenni fáj.

A lelkemre hallgatni és megmutatni ébredező tavaszát.

A szeretet nem lehet hazug, csakis őszinte.

Nem lehet játszma, nehéz kötelesség, ámítás.

Csakis könnyedség. Csakis tavaszi fuvallat.

Ezért én így szeretlek, könnyedén, ahogyan a

Tavaszi szél ébreszti a természetet.

Nem rejtegetem érzéseimet,

Ahogyan a virág sem rejtegeti szirmait.

Bátran kibontja és megmutatja országnak, világnak.

Az én szirmaim a szeretet.

A könnyedség bátorságával nyitom ki őket.

Világod uralkodónője voltál. Valóságos jégkirálynő. Követeltél, haragudtál, el szinte senkit sem fogadtál. Aki nem volt hajlandó meghajolni egyeduralmad előtt, arra kihirdetted ítéleted.

És most mi történik, mára mi lett? Egy részed a múltban él, beleragadt abba, ami volt. A másik részedet elméd fantáziaképei uralják. Vagy tán valóban megélt események törnek felszínre, most hogy gyengül védőfalad? Mára olyan lettél ismét, mint egy ártatlan kisgyerek. Most így telnek napjaid, így éled életedet.

Próbáltam harcolni Veled, apró gyermekként, fiatal felnőttként, később is… sosem hajtottam uralmad előtt fejet. Ma láttalak, pontosabban láttam lényed egykori árnyképét. Megmosolyogtam, hogy ma is, még mindig benned van az egykori keménység. Nem enged, és Te nem engeded, hogy másként legyen.

Mára már nem szeretnék harcolni. Változtam, elfogadlak, megengedem, hogy így legyen. Sajnálom, lelkemben, mélyen belül fáj, hogy az eltelt években nem fogadtad el, hogy másként is lehet. Nem értetted, hogy a szeretet nem követel, csak egyszerűen ad, elvárások nélkül szeret. Nem fogadtál el engem sem, igazából senki sem lehetett számodra tökéletes. Eltiportad ki ellenállt.

Miért vagy ilyen? Látom, hogy nem tudtad hogyan legyél lágy. Sokszor, sokan bántottak. Akkor történt valami, bezártad szíved, megkeményedtél. Már nem éreztél, mert nem akartál érezni.

Most már végre látlak Téged. S nem nagyimként nézlek. Most emberként tekintek Rád, olyan embert látok Benned, akinek nem volt senkije sem, ki elmondhatta volna, hogyan kell ezt jól csinálni. Nem volt senki ki felnyissa szemed, ki megtalálja a lelkedhez vezető ösvényt. A keménység volt hű társad csupán.

Egyedül maradtál, egyedül voltál az utadon. Te és a fájdalmad voltatok, összezárva, magányosan. Ma, amikor Rád nézek egy bezárt szív szomorú magányát látom. Egy megkeményedett lelket.

Köszönöm, hogy vállaltad ezt a nehéz sorsot! Köszönöm, hogy vállaltad, hogy nekem már ne kelljen kőasszonyként élni életemet.

Zakatolnak gondolataim. Nem értelek, csak kapkodom fejem. Nem értem, miért ítélkezel felettem?

Ez az én életem, nem vagy az én helyemen. Sosem voltál az én bőrömben. Így nem tudhatod, nekem mi a jó. Éppen ezért ítélni sincs jogod.

Tudom, nekem mi a jó, lelkem súgja, merre menjek. De ha esetleg tévednék, majd újra írom terveimet.

Ítélkezéssel ne próbáld levágni szárnyaimat, elvenni álmaimat! Csak mert Te úgy véled, Te jobban tudod.

Sosem érezted ugyanazt, mint én, nem teheted, hogy rombolsz, pár oda vetett szóval mindent tönkre teszel!

Tisztelem véleményedet, kérlek, tiszteld hát Te is az én utam. A Te szabályaid a tieid, az enyémeket hadd alkossam meg magam.

Kalandjaimba feledkezve keresgéltem. Kéjbe temetkeztem. Mindig csak azt az egyet kutattam, ki felé képes leszek áramoltatni szunnyadó érzéseimet. Éltem. Szerettem. Vagy mégsem?

Néha pár pillanatra elhittem, hogy Rád leltem. Megtaláltam, kinek érzéseim maradéktalanul felfedhetem. Aztán rádöbbentem, tévedtem. Érzéseim játszottak csupán torz játékot velem.

Kerestelek, kutattalak, hogy végre feltárhassam bennem rejlő ezer féle érzésemet, megmutathassam önmagamat. Önmagamat, ki a kalandok során, mindig csak egy arcot mutatott magából. Álarc volt ez, elrejtve a többi, egyvalaki számára tartogatott érzésemet.

Nők… csodaszép lények… jöttek-mentek. Kalandok váltogatták egymást, melyek szereplői szinte meg sem érkeztek és már indultak is tovább. Több százan, ezren is voltak. Szépek, csodálatosak, fiatalok és érettebbek. Ők mindig csak egyet láthattak, álarcomat. Ezer érzésemből csak egyet…

És amikor már nem vártalak, nem akartalak mindenáron meglelni, megérkeztél. Hagytam, megengedtem, hogy belépj életembe. Itt vagy! Végre megtaláltalak! Neked megmutathatom, mennyi féle érzés áramlik bennem, amit másnak fel nem fedtem. Már nincs ezer nő körülöttem, csak Te vagy. Te, kinek ezer érzésemet mutathatom meg egy helyett.

Kint sötét, mély csend, bennem gondolatörvények.

Most a megnyugvás, elcsitulás ideje van.

Teret adok a nyugalomnak.

Kinyitom az álom mélysége felé vezető kaput.

Az álom küszöbén állva feltűnik egy

Másik, titkokkal teli világ.

Mert most a megnyugvás ideje jött el.

Teljes egészében érezhetem lelkem rezdüléseit.

Kitárom hát álomország kapuját,

Átlépek a küszöbön, mert most befelé kell, hogy figyeljek.

Beborít a csend, csitulnak a gondolatörvények.

A megnyugvás pillanata ez.

Álomország küszöbén átlépve...