Beléptél életembe, megéltünk együtt számos vihart. Mostanra elcsitult életünk tengere. Megtanultuk együtt túlélni a viharokat. Megtanultuk, hogyan élvezzük a napsütéses napokat. Egyre erősebb lett a kötelék közöttünk.

Most… Csendes a tenger, de mégsem unalmas ez a csend. Szeretet és megértés járja át hullámait.

Vagy nekem és vagyok Neked. Így ketten létezünk, egymásnak, egymásért hajózunk életünk tengerén. Mégis vagyok én és vagy Te. Talán ez a titok, hogy lehetünk különálló emberek, miközben egyek vagyunk.

Vannak, akik szerint az idő nem is létezik. Én mégis azt szeretném, ha soha nem érne hajónk kikötőbe. Csak hajóznák együtt a tengeren, mindörökre!

Felcímkéztél. Rám aggattad jelzőidet.

Egy darabig hagytam, már-már hittem nekik.

Jelzőid szerint éltem életem.

Majd hirtelen ráeszméltem, ez nem én vagyok,

Te látsz torz szemüvegeden keresztül ilyennek.

Ma már végre látom magam, nincs szükségem rá,

Hogy más irányítsa életem.

Felcímkéztél. Tanultam belőle, sokat, én már

Igyekszem meglátni másokban az igazat.

Igyekszem nem aggatni senkire semmiféle címkét.

Hová lettek a saját címkéim?

Letépve körülöttem hevernek…

Mert rajtam már nincsen helyük.

Szóltak, jönnöm kell, hát jöttem. Féltem, de tudtam, még egyszer utoljára látnom kell Téged. Látnom, ahogyan talán sohasem láthattalak. Búcsúzni jöttem! Ágyad mellett állva olyan vagyok, mint egy idegen, mégis egy ismerős idegen érzés járja át lelkem.

Évekig léteztem, éltem életem, belül mélyen elzárva ott éltél bennem. Jártam az utam, de valahogy hiányzott egy végtagom. Nem voltak könnyedek lépteim.

És ma itt állok ágyad mellett, búcsúzni jöttem, Te pedig távozni készülsz. Elmész egy olyan világba, amit kutatunk, de keveset tudunk róla.

Mit mondhatnék? Erre az érzésre nincsenek szavak. Idegenné lettél, pedig valaha jól ismertelek.

Félek… mindig is féltem ettől a pillanattól. A búcsú nehéz teher, főleg, ha valakit nem ismersz. Csak érzed, hogy ismerned kellene. Segíts, kérlek, segíts, búcsúzni hogyan kell? Ezt sem tanulhattam meg Tőled. Tőled, akitől meg kellett volna kapnom ezt a leckét.

Arcomon legördül egy könnycsepp, majd újabbak követik. Évek visszafojtott könnyei törnek utat lelkem elzárt zugaiból. Szavakkal nem tudok, de ezekkel a könnyekkel elbúcsúzom Tőled. Örökre elköszönök. Megköszönöm, hogy bár nem voltál mellettem, mégis a legértékesebb ajándékot, az életet adtad nekem.

Két idegen vagyunk, azzá tett az élet forgataga. Két ismeretlen ismerős. Már nem kérek mást Tőled, csak áldást az életemre. Örökre elköszönök.

Emberek jönnek, mennek életünk során. Van, ki elkísér egy darabon, aztán távozik. Van, aki folyamatosan lépést tart velünk. Marad. Sajnáljuk, ha valami véget ér, ha valaki eltűnik mindennapjainkból. Pedig valamiért ennek így kellett történnie. Már nem tud adni, már nem tudunk kapni, véget ért a közös előadás. Lezárhatjuk végleg, bármilyen fájdalmas is.

Nem érdemes a múltban gyökeret verni. Engedjük, kinek mennie kell. Akinek már nem jut szerep a mi színdarabunkban többé, engedjük menni. Adjunk helyet ez által az új kapcsolatoknak.

Változik a világ, egy folyamatos változás az életünk. Mi sem maradunk folyton ugyanolyanok. Így társaink is változnak az úton. Vannak, akik több szerepet kapnak életünk színdarabjában, mások csak beugró statiszták.

És ez így van rendjén, ne akarjunk ezen erőszakkal változtatni. Fogadjuk el és engedjük, aminek mennie kell!

Azt mondod, megváltoztam. Azt mondom, csak másképpen élek.

Azt mondod, nem érted. Azt mondom, nem baj, elég, ha elfogadod.

Azt mondod, nem mesélek. Azt mondom, de igen, csak más lett a történet.

Azt mondod, régen nem ilyen voltam. Azt mondom, igazad van.

Látom, ez dühít. Látom, nem érted… Nem érted, hogy én ugyanaz vagyok.

Csak az úton léptem egy nagyot.Már nem ugyanúgy haladok.

Változtam, igen, változtam. De attól én még ugyanaz vagyok.

Csak éppen ma már nem a poros, régi mintákat követem. Ma már vannak határaim.

Én én vagyok, a múltba és a jelenben is. Csak éppen másképpen létezem.

És elég, ha elfogadod…

Világra jövünk, aprócska gyökereinkkel kapaszkodunk a földbe, mely táplál és megtart. Idővel fává cseperedünk, fontos, hogy gyökereink is növekedjenek, erősödjenek.

Fontos, hogy emberként felismerjük és elfogadjuk, mi is fák vagyunk, gyökerekkel… Csak éppen emberként szüleink a gyökereink. Nem engedhetjük, hogy ítélkezés, számonkérés és megannyi negatív gondolat fertőzze kapcsolatunkat. Ha teret engedünk ezeknek a romboló erőknek fánk nem fog tudni erős gyökerekkel a talajba kapaszkodni és kidől, elpusztul, de előtte hosszasan vegetál még…

Fogadjuk el szüleinket! Tegyük félre vélt vagy valós sérelmeinket. Fontos azonban, hogy különbséget tegyünk az elfogadás és a szeretet érzése között. A kettő nem ugyanaz és tudom – bármilyen sajnálatos -, hogy vannak életutak, ahol a gyermek nem szereti, nem tiszteli szüleit. Vannak életek, ahol félre siklott a szülővel való kapcsolat, de ettől még elfogadhatja őket.

Meg kell látnunk az élet legnehezebb szerepei mögött az embert. Az anyát és az apát, akik a maguk módján a legjobbat akarták és akarják nekünk, a gyermeküknek. Nem véletlenül ők lettek a szüleid, még ha el és megítéled őket, akkor sem.

Tudom, szinte látom, többen most felkapjátok a fejeteket: „Ugyan, mit kezdjek ezzel? Ez már a múlt? Mi dolgom vele? Annyit bántottak” stb. Igen is dolgod van vele, mert amíg nem zártad le a múltat, nem léphetsz tovább. Amíg nem rendezed a szüleiddel a kapcsolatodat, akár csak lelki síkon, addig nem lehetnek erősek a gyökereid. Tehát dolgod van vele, hogy teljes életet élhess. Ellenkező esetben ez a negatív energia be fogja árnyékolni életedet, kapcsolataidat.

Ne feledd! Az apa kapcsolat a munkával, cselekvéssel van összefüggésben. Az anya kapcsolat az elfogadással.

Ha úgy is érzed tehát, hogy magán a tényleges kapcsolaton szüleiddel nem változtathatsz, nem is kell. Csak Te fogadd el, hogy ők a gyökereid. Tőlük kaptad az életet. Fogadd el, hogy szabadon élhess!

Mennyivel jobb erős gyökerekkel a földbe kapaszkodó fának lenni, mint rettegni minden egyes szélfuvallattól, mely ledönthet!

Kerülgettél. Kerültelek. Aztán életre kelt a szikra. Egymásra találtunk.

Szerelem volt? Nem tudom…

Hónapok, évek körtáncjátékába fogtunk.

Szerettél? Nem tudom… Szerettelek? Ma már azt sem tudom. Akkor azt hittem, hogy nagyon. És mert féltem, rettenetesen féltem, hogy elveszíthetlek, kifordultam önmagamból. Pedig hogyan veszíthettem volna el, aki sosem volt enyém?

Nyári szellő ringatott. Arcomba ordítottad, szeretsz, aztán mi történt? Semmi sem…Újabb hónapok teltek, amikor nem találtam helyem.

Találkoztunk, beszélgettünk. Már ott volt a mesterkélt fal közöttünk. Szemedben könnycsepp csillant. Akkor meghatott. Ma már tudom, ez is csak színdarabod része volt.

Én azt hittem szerettelek. Te játszottál… és talán szerettél, de gyáván nem vállaltad fel az érzést.Hónapok, évek teltek. Te mindig ott voltál. Mindig, amikor Te akartad, de szinte soha, amikor nekem kelettél volna.

Hogyan gondolok ma rád? Mint egy varázslóra, akit beengedtem életembe, varázslóra, aki sokat adott. Aki sokat is kapott cserébe. Mindezek után mit érzek, ha feldereng arcod? Boldogan, hálával köszönöm meg a sorsnak, hogy megadattál. Mert mégis adtunk és kaptunk. Egymástól, egymásért. Tanultunk, tanítottunk.

Ha nem is vállaltad fel, lelked tudja, mi volt az igaz. Az enyém azt súgja, ősi ösztön volt. Hogy mit mond a Te lelked, tán sosem tudom meg. A választ azonban már nem keresem. Jó volt, ahogyan volt, elengedtelek, a múlt ködébe vesztél. A válaszokat pedig már nem keresem, mert ma már tudom, milyen az igaz, őszinte szeretet.

Ha adok, szívből teszem.

Nem várok cserébe semmit sem.

Nem azért adok, hogy utána az adósom légy.

Hanem mert kedvellek, nem kell visszaadnod.

Semmit sem kell vissza adnod.

Mert én szívből adok.

Nem húzogatok képzeletbeli strigulákat,

Hogy én mit adtam és Neked mit kell adnod.

Ha kapok, remélem, nem kell az adósoddá válnom.

Egyszerűen csak örömmel elfogadnom.

Hiszen az ajándék természete szívből jövő.

Nem lehet számító!

Nem azért kapok, hogy el- és lekötelezett legyek.

Nem kell semmit viszonoznom,

Nem kell adóssá lennem.

Nem tartozom semmivel sem.

Ha adni szeretnél, elfogadom.

Örömmel, ahogyan én adok Neked.

Szabad választásod legyen, adsz vagy sem,

Hiszen én is ezt teszem.

Mert szívből adni és kapni nem lehet kötelesség.

Szabad választás kell, kellene, hogy legyen…

Egyszerűnek tűnő, mégis bonyolult kérdés.

Ki is vagyok én? Rávághatom a nevem. Vagy éppen nap, mint nap eljátszott szerepeim közül kiemelhetem a számomra legkedvesebbeket, leginkább vállalhatóakat.

De ez én volnék? Hétköznapi értelemben véve lehet kielégítő egy ilyen válaszsor. Azonban az, hogy ki vagyok én, egészen mást takar. Számomra legalább is.

Mert a nevem, bár meghatározó, a szüleimtől kaptam. A szerepeimet úgy szólván az élet aggatta rám.

A kérdés tehát, ki vagyok én a lelkemben? Mi van a hitrendszeremben? Mit gondolok az életről és hogyan élem meg?

Ki is vagyok valójában? Nem, mint az egyik szerepemet éppen betöltő Én, hanem a lelkemből sugárzó önmagam.

És Te, ki e sorokat elolvastad, ki vagy valójában? Töprengtél már ezen?

Kérdeznek, kutakodnak… azonban az már a mi felelősségünk, hogy válaszolunk-e az adott kérdésre, belátást engedünk-e életünk bizonyos részeibe?

Sokat, túl sokat csacsogunk. Ezzel veszélyeztetjük belső világunk egységét. Nem kell mindig engedni a kíváncsiskodóknak. Vannak események, folyamatok, amik szentséget érdemelnek életünkben. Meg kell őrizni önmagunk számára, mert különben elvész a varázs. Vannak dolgok, amiket külső behatások nélkül bontakoztathatunk ki magunkban.

Nem azért nem szabad teret engedni a kíváncsiskodó kérdéseknek, mert valamiféle felsőbbrendűségtől vezérelve rejtegetjük életünk bizonyos aspektusait. Tudom, amikor egy bizonyos témában nem szeretnénk kitárulkozni, sokaknak ez villan be először. De kell, hogy mi ezzel foglalkozzunk? Nem hinném…

Egyáltalán nem arról van szó tehát, hogy önmagunkat bárki fölé helyeznénk ezzel a megnyilvánulásunkkal. Egyszerűen csak megvédjük életünk azon eseményeit, amiket meg kell védenünk. Ellenkező esetben, ha kitárjuk őket a világnak, már nem fognak olyan értéket képviselni számunkra.

Miért? Mert a külső vélemények hatására hajlamosak leszünk belső indíttatásunkat felülírni, kizárólag racionálisan látni.

Húzzuk meg tehát határainkat. Nem attól leszünk mi szerethetőek, ha mindig, mindenbe belátást engedünk. Sőt, éppen ellenkezőleg, legyen tartásunk! A kíváncsiskodók pedig meg kell, hogy értsék - legalább is el kell, hogy fogadják -, hogy vannak dolgok, amik nem teregethetőek ki.