Szóltak, jönnöm kell, hát jöttem. Féltem, de tudtam, még egyszer utoljára látnom kell Téged. Látnom, ahogyan talán sohasem láthattalak. Búcsúzni jöttem! Ágyad mellett állva olyan vagyok, mint egy idegen, mégis egy ismerős idegen érzés járja át lelkem.

Évekig léteztem, éltem életem, belül mélyen elzárva ott éltél bennem. Jártam az utam, de valahogy hiányzott egy végtagom. Nem voltak könnyedek lépteim.

És ma itt állok ágyad mellett, búcsúzni jöttem, Te pedig távozni készülsz. Elmész egy olyan világba, amit kutatunk, de keveset tudunk róla.

Mit mondhatnék? Erre az érzésre nincsenek szavak. Idegenné lettél, pedig valaha jól ismertelek.

Félek… mindig is féltem ettől a pillanattól. A búcsú nehéz teher, főleg, ha valakit nem ismersz. Csak érzed, hogy ismerned kellene. Segíts, kérlek, segíts, búcsúzni hogyan kell? Ezt sem tanulhattam meg Tőled. Tőled, akitől meg kellett volna kapnom ezt a leckét.

Arcomon legördül egy könnycsepp, majd újabbak követik. Évek visszafojtott könnyei törnek utat lelkem elzárt zugaiból. Szavakkal nem tudok, de ezekkel a könnyekkel elbúcsúzom Tőled. Örökre elköszönök. Megköszönöm, hogy bár nem voltál mellettem, mégis a legértékesebb ajándékot, az életet adtad nekem.

Két idegen vagyunk, azzá tett az élet forgataga. Két ismeretlen ismerős. Már nem kérek mást Tőled, csak áldást az életemre. Örökre elköszönök.