Sokan nem vagyunk a helyünkön.

Fiatalok voltunk, tapasztalatlanok. Hagytuk magunkat szűkebb környezetünk, családunk nyomásának engedelmeskedtünk. Tiszteletből tettük, hallgattunk rájuk, mert bölcsebbnek ítéltük meg őket. Megfelelési kényszerből nemet mondtunk vágyainkra, igent a kényszerpályára.

A fő szempont, ami alapján el- és megítélnek bizonyos tevékenységeket, az anyagi biztonságra való törekvés. Mai világunkban gyakorlatilag egyenlőség jelet tesznek az anyagi biztonság és a boldogság közé. Holott a lelki értelemben vett boldogság nem az x-edik megszerzett márkás kütyün múlik. Nem attól függ. Csakhogy az ezek megszerzése közben tett erőfeszítések egyre inkább elhalványítják valódi lényünket. Elfelejtjük a hajszában, hogy mi mit is szerettünk volna valójában kezdeni az életünkkel.

Hozhatom a saját példámat is. Éveken keresztül a megfelelési kényszer, a tévesen értelmezett hűség uralta életemet. Családom cégénél teltek mindennapjaim. Racionális síkon teljes mértékben elfogadtam, hogy ennek így kell lennie. Csak éppen érzelmileg óriási volt az űr bennem. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben kiszálltam volna, de a kötelességtudat visszarántott.

Az élet azonban nagy rendező, eljött a pillanat, amikor már nem maradhattam. Végre ráléphettem saját utamra. Hálás vagyok az ott eltöltött évekért. Nélkülük nem lehetnék ma az, aki vagyok.

A saját út tele volt göröngyökkel, kátyúkkal. Az akadályok azonban kellettek, kellettek ahhoz, hogy ma ott lehessek, ahol vagyok. Azzá válhassak, aki vagyok és dolgozzak azon, amilyen lenni szeretnék.

Valami izgalmasan újnak, valami hivatástudattal élhető életnek a küszöbére kerültem. Szó szerint szinte egyik-pillanatról a másikra történtek a dolgok. És életemben talán először érzem azt, hogy jó úton járok. Nem azt mondják mások, hogy ez a jó út, hanem én érzem legbelül, hogy IGEN, EZ AZ!

Te rátaláltál már a saját utadra? Ha van kedved, írd meg kérlek a Te tapasztalataidat!