Te általában hogyan reagálsz? Tudsz őszintén örülni mások sikerének? Vagy kötelességből gratulálsz és belül háborog a lelked?

Sajnos manapság már-már népbetegségnek számít az irigység. Hiszen, ha nem tudunk mások sikerének maradéktalanul, őszintén örülni, annak hátterében is ez a mérgező tulajdonság áll. Pedig nagyon fontos volna másokat is elismerni. Örülni, őszintén.

Miért nem tudunk elengedni olyan kérdéseket, hogy „Vajon neki miért sikerül, nekem pedig nem?” Miért méricskéljük magunkat, teljesítményünket folyton másokéhoz? Ebből aztán kialakul a „gratuláló álarc”, ami egy megfeszített mosolyból és pár odavetett „kedves” szóból áll.

Pedig őszintén örülni felemelő. Figyeljük meg a gyerekeket, ők még tudják, hogyan kell. Nem gondolják túl, csak örülnek. Spontán lények. Idővel ezt a spontaneitást, ezt az ösztönös életörömöt aztán kiirtjuk belőlük. Szomorú, de általában így van! Belekényszerítjük őket egy teljesítményeken alapuló életbe, ahol már a megmérettetés a tét. És hogyan tudnék én örülni a másik sikerének, ha abba feszülök bele, hogyan győzhetem le? Sehogy!

Ha máshonnan közelítenénk, látnánk, hogy akár tanulhatnánk is a másik elért eredményéből. De irigykedni sokszor egyszerűbb. Legyen is bármilyen romboló érzés.

Nagyon fontos az érzelmi helytállás is az életben. Véleményem szerint ebből indul ki minden. Ha érzelmileg nem vagyunk stabilak, ha hagyjuk, hogy energiafaló tulajdonságok uralkodjanak rajtunk, mint például az irigység, sok mindent nem tudunk megtapasztalni. És ez a teljesítményünket is negatívan fogja befolyásolni.

Mi lenne, ha őszintébb életet élhetnénk? Nem volna könnyebb?