Kint sötét, mély csend, bennem gondolatörvények.

Most a megnyugvás, elcsitulás ideje van.

Teret adok a nyugalomnak.

Kinyitom az álom mélysége felé vezető kaput.

Az álom küszöbén állva feltűnik egy

Másik, titkokkal teli világ.

Mert most a megnyugvás ideje jött el.

Teljes egészében érezhetem lelkem rezdüléseit.

Kitárom hát álomország kapuját,

Átlépek a küszöbön, mert most befelé kell, hogy figyeljek.

Beborít a csend, csitulnak a gondolatörvények.

A megnyugvás pillanata ez.

Álomország küszöbén átlépve...

Beléptél életembe, megéltünk együtt számos vihart. Mostanra elcsitult életünk tengere. Megtanultuk együtt túlélni a viharokat. Megtanultuk, hogyan élvezzük a napsütéses napokat. Egyre erősebb lett a kötelék közöttünk.

Most… Csendes a tenger, de mégsem unalmas ez a csend. Szeretet és megértés járja át hullámait.

Vagy nekem és vagyok Neked. Így ketten létezünk, egymásnak, egymásért hajózunk életünk tengerén. Mégis vagyok én és vagy Te. Talán ez a titok, hogy lehetünk különálló emberek, miközben egyek vagyunk.

Vannak, akik szerint az idő nem is létezik. Én mégis azt szeretném, ha soha nem érne hajónk kikötőbe. Csak hajóznák együtt a tengeren, mindörökre!

Felcímkéztél. Rám aggattad jelzőidet.

Egy darabig hagytam, már-már hittem nekik.

Jelzőid szerint éltem életem.

Majd hirtelen ráeszméltem, ez nem én vagyok,

Te látsz torz szemüvegeden keresztül ilyennek.

Ma már végre látom magam, nincs szükségem rá,

Hogy más irányítsa életem.

Felcímkéztél. Tanultam belőle, sokat, én már

Igyekszem meglátni másokban az igazat.

Igyekszem nem aggatni senkire semmiféle címkét.

Hová lettek a saját címkéim?

Letépve körülöttem hevernek…

Mert rajtam már nincsen helyük.

Szóltak, jönnöm kell, hát jöttem. Féltem, de tudtam, még egyszer utoljára látnom kell Téged. Látnom, ahogyan talán sohasem láthattalak. Búcsúzni jöttem! Ágyad mellett állva olyan vagyok, mint egy idegen, mégis egy ismerős idegen érzés járja át lelkem.

Évekig léteztem, éltem életem, belül mélyen elzárva ott éltél bennem. Jártam az utam, de valahogy hiányzott egy végtagom. Nem voltak könnyedek lépteim.

És ma itt állok ágyad mellett, búcsúzni jöttem, Te pedig távozni készülsz. Elmész egy olyan világba, amit kutatunk, de keveset tudunk róla.

Mit mondhatnék? Erre az érzésre nincsenek szavak. Idegenné lettél, pedig valaha jól ismertelek.

Félek… mindig is féltem ettől a pillanattól. A búcsú nehéz teher, főleg, ha valakit nem ismersz. Csak érzed, hogy ismerned kellene. Segíts, kérlek, segíts, búcsúzni hogyan kell? Ezt sem tanulhattam meg Tőled. Tőled, akitől meg kellett volna kapnom ezt a leckét.

Arcomon legördül egy könnycsepp, majd újabbak követik. Évek visszafojtott könnyei törnek utat lelkem elzárt zugaiból. Szavakkal nem tudok, de ezekkel a könnyekkel elbúcsúzom Tőled. Örökre elköszönök. Megköszönöm, hogy bár nem voltál mellettem, mégis a legértékesebb ajándékot, az életet adtad nekem.

Két idegen vagyunk, azzá tett az élet forgataga. Két ismeretlen ismerős. Már nem kérek mást Tőled, csak áldást az életemre. Örökre elköszönök.

Emberek jönnek, mennek életünk során. Van, ki elkísér egy darabon, aztán távozik. Van, aki folyamatosan lépést tart velünk. Marad. Sajnáljuk, ha valami véget ér, ha valaki eltűnik mindennapjainkból. Pedig valamiért ennek így kellett történnie. Már nem tud adni, már nem tudunk kapni, véget ért a közös előadás. Lezárhatjuk végleg, bármilyen fájdalmas is.

Nem érdemes a múltban gyökeret verni. Engedjük, kinek mennie kell. Akinek már nem jut szerep a mi színdarabunkban többé, engedjük menni. Adjunk helyet ez által az új kapcsolatoknak.

Változik a világ, egy folyamatos változás az életünk. Mi sem maradunk folyton ugyanolyanok. Így társaink is változnak az úton. Vannak, akik több szerepet kapnak életünk színdarabjában, mások csak beugró statiszták.

És ez így van rendjén, ne akarjunk ezen erőszakkal változtatni. Fogadjuk el és engedjük, aminek mennie kell!

Azt mondod, megváltoztam. Azt mondom, csak másképpen élek.

Azt mondod, nem érted. Azt mondom, nem baj, elég, ha elfogadod.

Azt mondod, nem mesélek. Azt mondom, de igen, csak más lett a történet.

Azt mondod, régen nem ilyen voltam. Azt mondom, igazad van.

Látom, ez dühít. Látom, nem érted… Nem érted, hogy én ugyanaz vagyok.

Csak az úton léptem egy nagyot.Már nem ugyanúgy haladok.

Változtam, igen, változtam. De attól én még ugyanaz vagyok.

Csak éppen ma már nem a poros, régi mintákat követem. Ma már vannak határaim.

Én én vagyok, a múltba és a jelenben is. Csak éppen másképpen létezem.

És elég, ha elfogadod…

Világra jövünk, aprócska gyökereinkkel kapaszkodunk a földbe, mely táplál és megtart. Idővel fává cseperedünk, fontos, hogy gyökereink is növekedjenek, erősödjenek.

Fontos, hogy emberként felismerjük és elfogadjuk, mi is fák vagyunk, gyökerekkel… Csak éppen emberként szüleink a gyökereink. Nem engedhetjük, hogy ítélkezés, számonkérés és megannyi negatív gondolat fertőzze kapcsolatunkat. Ha teret engedünk ezeknek a romboló erőknek fánk nem fog tudni erős gyökerekkel a talajba kapaszkodni és kidől, elpusztul, de előtte hosszasan vegetál még…

Fogadjuk el szüleinket! Tegyük félre vélt vagy valós sérelmeinket. Fontos azonban, hogy különbséget tegyünk az elfogadás és a szeretet érzése között. A kettő nem ugyanaz és tudom – bármilyen sajnálatos -, hogy vannak életutak, ahol a gyermek nem szereti, nem tiszteli szüleit. Vannak életek, ahol félre siklott a szülővel való kapcsolat, de ettől még elfogadhatja őket.

Meg kell látnunk az élet legnehezebb szerepei mögött az embert. Az anyát és az apát, akik a maguk módján a legjobbat akarták és akarják nekünk, a gyermeküknek. Nem véletlenül ők lettek a szüleid, még ha el és megítéled őket, akkor sem.

Tudom, szinte látom, többen most felkapjátok a fejeteket: „Ugyan, mit kezdjek ezzel? Ez már a múlt? Mi dolgom vele? Annyit bántottak” stb. Igen is dolgod van vele, mert amíg nem zártad le a múltat, nem léphetsz tovább. Amíg nem rendezed a szüleiddel a kapcsolatodat, akár csak lelki síkon, addig nem lehetnek erősek a gyökereid. Tehát dolgod van vele, hogy teljes életet élhess. Ellenkező esetben ez a negatív energia be fogja árnyékolni életedet, kapcsolataidat.

Ne feledd! Az apa kapcsolat a munkával, cselekvéssel van összefüggésben. Az anya kapcsolat az elfogadással.

Ha úgy is érzed tehát, hogy magán a tényleges kapcsolaton szüleiddel nem változtathatsz, nem is kell. Csak Te fogadd el, hogy ők a gyökereid. Tőlük kaptad az életet. Fogadd el, hogy szabadon élhess!

Mennyivel jobb erős gyökerekkel a földbe kapaszkodó fának lenni, mint rettegni minden egyes szélfuvallattól, mely ledönthet!