Az első tavaszi napsugár átjárja testem, lelkem. Nem moccanok, csak figyelek. Figyelem önmagam, bebarangolom azt a tájat, mit eddig tán még sohasem. Eközben valamiféle ismeretlen lágyság vesz rajtam erőt, elkap, magával ragad és visz egy régen vágyott ismeretlen táj felé. A fény vezet...

Annyira régen szerettem volna már megérkezni, átélni ezt az érzést. És most itt vagyok, erőfeszítésektől mentesen érkeztem. Nyugodtan lélegzem. A vér, mi ereimben folyik dübörgő zuhatagként robogott, itt és most lágyan áramlóvá vált. 

Könnyedség, kaland, megérkezés, tisztaság…ragyogás…

Most már látom, amit eddig nem. Nem élhettem át ezt a csodát. Tombolt bennem a vulkán, vörösen izzottak cselekedeteim. Így nem tudtam, így nem érhettem el. Most itt vagyok és élvezem, mert azt érzem, élem, valójában létezem.

Tavaszi napsugár, mi átjár, magával hív és én örömmel megyek vele, engedem be magamba fényét. Régen vártam már, lelkem tavaszát, önmagam legrejtettebb valóságát és most azt hiszem megtaláltam. Egyik pillanat volt, vagy a másik? Nem fontos, nem számít. Mit éltem át az úton, ami ide vezetett? Már az sem fontos, csak a pillanat. Ez a tér, amit betölt a könnyedség és a szeretet. Ez az áramlás, melyet csak így lehet megtalálni, megengedőn, elfogadón.

Tavasz van, csodaszép a jelen, ez a pillanat, ez a varázs. A megérkezés jutalma, a napfény simogató sugara. A létezés maga…az élet jutalma.